Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!
OLVASÁSI IDŐ KB. 4 perc

Az ember társas lény, szüksége van a pozitív visszacsatolásra, de egy idő után, ha az erőfeszítései ellenére nem kap dicsérő szót, elveszti a kedvet a próbálkozásra. Sokan fel sem fogják, mekkora ereje van egy dicsérő szónak, egy kedves bóknak, egy felbecslő tekintetnek, vagy egy csodálkozó mosolynak.

„Sosem leszek elég jó neked!” Ismerős a mondat, ugye? Hányszor feltesszük a kérdést, akár önsajnálatunkban, akár haragból a másik fejéhez vágva hangos vita közben. „Mindent megtettem, mégsem érek semmit.” Fájó gondolat, igaz? Mintha szélmalomharcot vívnánk valakivel, akinek a dicséretére vágyunk, és mégsem kapjuk meg. Erőt, energiát, pénzt nem kímélve áldozatot hozunk érte szeretetből, remélve, hogy akkor megbecsül majd.

Hányan szenvedhetnek a megnemértettségtől és a szeretetlenségtől? A dicséret is éppúgy a szeretet nyelve, mint a nagybetűs „szeretlek” vallomás. Nem kell sok hozzá: „Ügyes vagy!”, „Jól csináltad!”, „Mindent megtettél!” Két szó az egész, és máris boldoggá tettünk valakit, aki egy másik ember dicséretére vágyik.

Mi történik, ha nem dicsérünk meg valakit, méltatlanul? Az, ami velünk. Megkeseredünk, szomorúak leszünk, és szép lassan elhervadunk, mint a növény, ami nem kap vizet. Hány gyermek és felnőtt könyveli el magát pancsernek, szerencsétlennek, tehetségtelennek, mert nem kap egy dicsérő szót?

Gondoljunk csak arra, amikor belépünk valahová, és egy vadidegen azt mondja: „Milyen szép ruhája van!” Meglepett mosollyal mondunk köszönetet, majd gyakran órákig dédelgetjük az érzést.

Mindez fontos vadidegenekkel, ám még fontosabb a saját családunkkal, környezetünkkel szemben. Gyakran egy arctalan tömeg egyöntetű dicsérete is kevés, mert nincs köztük az az egy, aki igazán számítana. Gyermekünk, testvérünk, szüleink, nagyszüleink, akárki lehet az, akinek a figyelméért vért izzadunk, mégis van, hogy egy negatív kritikát kapunk tőle, és a másik ezer pozitív dicséret is kevés, hogy ellensúlyozza.

Hogy mondjuk el azt, hogy nagyon fáj? Takargatjuk vérző sebeinket, melyek szemmel nem láthatók, nyelünk egy nagyot, hogy visszafojtsuk a keserű megbántottságot, végigmarja a tokunkat az epe, veszünk egy hosszabb lélegzetet, és végül csak bólintunk szótlanul.

Hogy mondjuk el azt, mennyire megbántottak minket? Érezzük az igazságtalanságot, gyakran mégsem adunk neki hangot, nem mondjuk ki, nem vezetjük le, csak csendben hagyjuk, hogy mérgezzen minket és a kapcsolatainkat.

Hogy forduljunk szeretettel valakihez, aki minden igyekezetünk ellenére csak a hibáinkat látja bennünk? Honnan van annyi erőnk, hogy hagyjuk, megforgassák a szívünkben a kést minden ilyen alkalommal? Honnan van annyi türelmünk, hogy újra és újra beleszaladjunk a pofonba, amire már előtte felvértezzük magunkat, amire számítunk.

Mert aki miatt ezt elviseljük az bizonyára nagyon fontos nekünk. Igen ám, de ez egy idő után alapjaiban mérgezi meg a szeretetet. Alattomosan lopakodik be a szeretetlenség, a harag, a gyűlölet, ami kialakul a számunkra fontos személy és közénk. Egy idő után már kötelességnek érezzük a kapcsolattartást, nem pedig szeretetből. Ha mindig, minden sikerünk és ügyességünk ellenére csak a kritikát kapjuk, lassan elveszítjük a kedvet a bizonyításra. Ez mérgező kapcsolat, nem kapunk levegőt tőle, és ezért csapzott a szárnyunk, ami nem enged repülni.

Annyi tehetséges ember jár köztünk, akár iskolatársak, akár kollégák, akikre gyakran féltékenységből aggatunk jelzőket, tépkedjük a tollaikat, megbélyegezzük őket, mert valamiben mások, vagy jobbak, mint mi. Igen, és? Mi van akkor, ha valamiben tehetségesebb? A saját szomorúságunkat, figyelemhiányunkat vetítjük ki másokra, sokszor észrevétlenül, ezzel mi magunk is azokká a bántalmazókká válunk, akik minket bántottak. Haragszunk valakire, mert több dicséretet kap ahelyett, hogy mi is meglátnánk benne a szépet, és élveznénk azt. Nem látjuk az erőfeszítéseit, sebeit és fájdalmát, amiken keresztülment, elítéljük ismeretlenül, ahelyett, hogy mi is megdicsérnénk, esetleg inspirálnánk. Miért fukarkodunk a dicsérettel, és miért eresztjük bő lére a kritizálást, pocskondiázást?

Fájdalmas a tükör, amit elénk tartanak ilyenkor. Mi is arra a figyelemre vágyunk, amit irigylünk embertársunktól, ezzel őt is megnyomorítjuk, ahogy szintén más bennünket. Ez egy ördögi kör, amiből csak egy módon lehet kilépni: Kezdj el dicsérni!

Csak pár példa: „Finomat főztél!”, „Szépen kitakarítottál!”, „Okos vagy!”, „Ügyesen megcsináltad!”, „Nagyon tetszik!”

Nem olyan nehéz dolog ez: szebbé tenni valakinek a napját, akinek elég egy-két dicséret egy vadidegentől, és máris sokkal szebb lesz a napja. Hogy mit kapunk mi ezért? Sokakban felmerül a kérdés, amire szintén egyszerű a válasz: egy hálás mosolyt, egy elpirult arcot, egy csillogó szempárt, aki felnéz ránk, mert észrevettük az erőfeszítéseit. Ettől sokkal többek leszünk mi is, mintha visszahúznánk valakit a negatív kritikánkkal. Ha nem találunk semmit a munkájában, vagy a teljesítményében, akkor inkább ne is mondjunk semmit, csak akkor, ha arra kérnek, legyünk teljesen őszinték, de azt is lehet finoman, kíméletesen előadni.

A dicséret inspirál, bátorít, feltölt, jobbá tesz, és kedvet hoz újabb alkotásra, bizonyításra. Csak próbáljuk ki, kezdjünk el dicsérni, és mi is jobbak leszünk, többek, mint amennyit egyébként gondolnánk magunkról. Nekünk két szó, ami másnak hatalmas jelentőséggel bír. Próbáld ki! Kezdj el dicsérni!

Ökrös Viktória

***                    ***                    ***                    ***

A díjmentes onko-segítő szolgálatot, az Életigenlők magazint, a rákszűréseket a személyi jövedelemadó 1%-ából működteti a közhasznú szervezet. Ezért kérjük, idén is rendelkezz adód 1%-ával A rák ellen, az emberért, a holnapért! Társadalmi Alapítvány javára! Itt olvashatsz bővebben rólunk és a rendelkezés menetéről: http://rakellen.hu/hu/egy-szazalek Köszönjük!

eletigenlok.hu

Similar Posts