Kölcsey Ferenc 1823. január 22-én tisztázta le a Himnusz kéziratát Csekén – ezt a dokumentumra írt dátum is igazolja -, így ezen évforduló tiszteletére és emlékére ezen a napon van a magyar kultúra napja. Az ünnep ötletét először Fasang Árpád zongoraművész vetette fel 1985-ben, majd a Hazafias Népfront Országos Tanácsa 1988. december végi ülésén felhívást tett az emléknap megrendezésére.

Január 22-ét – Himnuszunk születése napját – legújabb kori történelmünk avatta a Magyar Kultúra Napjává. Ez az a nap, amikor főhajtással emlékezhetünk meg legfontosabb közös kincsünkről, arról, amely jelzőjét és minősítését adhatja létünknek, arról, amely megkülönböztet bennünket más népektől – ez a magyar kultúra.

Nem különb és nem több mint más nemzetek kultúrája, de földrajzi és történelmi helyzete által különös státuszú; a felelősséggel gondozott, velünk együtt élő népek kultúra-megőrzésében betöltött szerepe által. A magyar kultúra helye és szerepe az egyetemességben vizsgálható, történelmi földmozgások ellenére kiállja ezt a próbát: „számunkra, magyarok számára pedig eligazító jelzőrendszer és tápláló forrás; legyünk bár létszerűen élői, vagy tudatos választói e gyűjtő-tagoló kultúravilágnak.

A magyar kultúra minden rétegkultúrában jelzi, hordozza a magyarság hagyományait, kiképződött adottságait, szabályozó viszonyait és megkülönböztető produktumait. A kultúra általánossága magyarságunkban lesz konkrét, magyarul leszünk emberek.

A magyar kultúra létünk érdekében kifejtett cselekvés és nemzeti azonosságtudat egyszerre. A kulturális hagyomány és érték, amelyet a történelmünk során létrehoztunk, ad igazolást fennmaradásunkhoz. Ebben a szakadatlan folyamatban és fennmaradásunkért folytatott harcban nemesedett kultúránk, s tartotta meg önmagát. Megőrizte a falvak hagyományát, a nép ajkán születő dalokat, a keze által formált eszközöket, a kúriák és kastélyok szervező erejét és műveltségét. S mindenekfölött talán a legfontosabbat, az anyanyelvet, amely egyformán szól mindenkihez, s amelynek megkülönböztetett szerep jutott.

Ignazio Butitta szicíliai költő Lingua e Dialetu című versében írja:

Verj bilincsbe egy népet,
vedd el ruhájukat,
tömd be szájukat,
még mindig szabad marad.
Vedd el munkájukat,
az útlevelüket,
az asztalt, amiről esznek,
az ágyat amelyben
alszanak, még mindig gazdagok.
Egy nép akkor válik szegénnyé és
rabbá,
amikor ősei nyelvétől
fosztják meg:
akkor mindörökre elvész.

Nem véletlen, hogy értékeink, kincseink közül éppen nemzeti himnuszunk születése vált a magyar kultúra ünnepévé. Nemcsak a magyar sors, magasztos történelmünk viharos századai sejlenek fel gyönyörű himnuszunkban, hanem a nép által átörökített, megőrzött tudatunkban folytonosan jelenlévő és belőle építkező kultúra is. Így az oly sokszor énekelt, vagy idézett sorok mögött ,,Isten, áldd meg a magyart” – mindig ott lüktet a közismert „Megismerni a kanászt” kezdetű pásztornóta is, kultúránk közös kincse.

Mert ahogyan Kodály írja:
„Az az igazság, hogy a földmíves nép közt fennmaradt: dalok java valamikor az egész magyarság tulajdona volt ez …az a közösség; ahol egy érzésben találkozhatok az egyszerű pásztor a nemzet bármely nagyjával, ahol mind a kettő csak ember és annyit ér, amennyire ember.”

Ezer esztendeje sorsfordító döntésével István – megkoronázásával – a keresztény Európa irányába jelölte ki a magyarság útját. Egy évezred itt Európában, amióta a világ figyel ránk! Egy évezred, amióta az egyetemességben küszködve, vigyázva építjük magunkat, és vigyázunk azokra az értékekre, amelyeket magunkkal hoztunk. Megosztjuk a megosztható tudásunkat a világgal, ha a világ nem is érti mindig, mit jelent és mit mond nekünk Balassi, Csokonai, Ady, József Attila, s talán csak sejti, amit Bartók és Kodály, de tudja a zseniális Neumann és Szent-Györgyi magyarságát.

A kultúra napja akkor válik igazi ünneppé, ha feladataink jegyében számvetést készítünk, vagy legalábbis kijelöljük önmagunknak – ki-ki önmagának -, hogy milyen módom kell a ránk hagyott kulturális örökségünkkel felelősséggel bánni. S ezt tovább kell adnunk az utánunk következő nemzedéknek, annak a nemzedéknek, amelynek nevelésében szerepünk óriási. Hiszen nekünk kell az értékes mintát felmutatni, hogy a kultúra értékeit becsülni kell; hogy törvényei szerint kell-élnünk, és tanulságait érvényesíteni kell. Mert ez a kultúra nemcsak tudást, műveltséget hordoz, hanem erkölcsöt is, olyan erkölcsöt, amely elé magyar jelző bátran kitehető.

A tudomány, a művészetek nem létezhetnek azt érteni, élvezni és művelni képes emberek nélkül. Értő közönség nélkül a tudományos eredmények, az alkotások, könyvek, a hangversenyek, a színházi előadások elvesznek vagy létre sem jönnek. Meg kell becsülnünk alkotásainkat; tárgyi ékeinket, kastélyainkat, kúriáinkat, amelyek értékes emlékei, lenyomatai az elmúlt koroknak; mindenki számára hozzáférhetővé kell tenni a múlt és a jelen műalkotásait, könyveit, festményeit, zenedarabjait; őrizni, védeni kell nyelvinket, mint kultúránk legfontosabb hordozóját.

Csak múltunk és jelenünk kultúrájának védelme, az esélyek megteremtése biztosítja azt a lehetőséget és adja azt az erőt, melynek segítségével megbirokozhatunk az értéktelen, önmagát kultúrának álcázó fércművekkel és termékekkel szemben.

Ezen az ünnepen legyen jelen az a cselekvési vágy az alkotásra, a tenni akarásra, amely arra a reformkorra jellemző, amelyben nemzeti himnuszunk született. Hogy a közműveltség ne csupán kívánalom, hanem az élet minőségét is jelző szabályként vonuljon be a magyar köztudatba. Mert ahol uralkodik a műveltség, ott nincs ereje a műveletlenségnek.

Forrás: vers.hu

Életigenlők.hu

Hasonló cikkek