Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!
OLVASÁSI IDŐ KB. 3 perc

Azt hittem a felvásárlási láz amolyan média felhajtás, de tegnap, amikor betévedtem, hogy beszerezzem az egy hétre, ismétlem, egy hétre elegendő élelmiszert, szembesülnöm kellett azzal, hogy bizony, kenyér, liszt, cukor, só, rizs, étolaj, konzerv, hús,ilyenekről ne is álmodjak. Néztem, ahogyan a polcon még árválkodott 10 kg cukor. Az emberek verekedtek azért a kartonért. Eszükbe sem jutott felbontani, és elosztani. Egyvalakinek kellett a tíz kiló.

Rizst szerettem volna a kutyáimnak, csak két kilót, az elég egy hétre, ha hozzákeverem az étkükhöz, így tartalmasabb a vacsorájuk, vagy ebédjük. Esélyem nem volt. Néztem az üres polcokat, az egymást lökdösődő szidalmazó embereket, és arra gondoltam, mennyire is félünk a koronavírustól, és észre sem vesszük, hogy van valami, ami már régen elpusztította az emberiség nagy részét.

A közöny. Elmegyünk földön fekvő emberek mellett, eszünkbe sem jut megállni, és megkérdezni, segíthetünk-e. Nők, gyermekek hallnak meg, családokat irtanak ki, és senki nincs, aki segítsen. Hallják a kiáltásokat, hallják a veszekedéseket, de igazán senki nem törődik azokkal, akiknek segítő kezet kellene nyújtani. Persze, megy a propaganda, hogy majd keményen megbüntetik az elkövetőket, de talán nem is kellene, hogy legyenek elkövetők. Ha lenne kihez, vagy mihez fordulni az első elcsattant pofonnál, az első olyan jelnél, ami aggodalomra ad okot, akkor talán még nagyon sok nő, és gyermek, család élhetne, ha nem is együtt, de legalább lenne jövőjük, amelyet formálhatnának.

Nézem az embereket, és eszembe jut a gyilkosság, ami a közeli panelben történt. Mindenki hallotta, ahogy a lány segítségért kiabál, miközben az, aki életét elvette késsel a kezében üldözte őt. De nem volt senki, aki ajtót nyisson, nem volt senki, aki segített volna. Mindenki csak lapult biztonságot nyújtó otthonában, persze, amikor megjelent a TV, meg különböző újságok, akkor mesélték, hogy ők bizony hallották a kiabálást, de… és mindig van egy de… Hallotta, a tévében elmeséli, de fel sem merül benne, hogy segíthetett volna. Hiszen nem az ő dolga. De öt perc hírnév már jól esik.

Elviszem az utolsó 10 kg cukrot, és rohadjon meg mindenki más. Nem osztozom! Az enyém! ÉN nem döglök meg a koronavírus miatt, te nyugodtan megdögölhetsz! Végig nézem, ahogyan a szomszédom terrorba tartja a családját, de nem teszek semmit, aztán megdöbbenve nézem a helyszínelő rendőröket, és felelek a nyomozók kérdésére. “Én bizony hallottam a veszekedéseket, a segítségért kiáltásokat, de mit tehettem volna?” Semmit! Nem is kell semmit tenni. A legegyszerűbb elfordítani a fejünket, leülni a facebook elé, és megosztani a koronavírussal kapcsolatban minden álhírt, meg rengeteg lisztet, cukrot, olajat, tojást felhalmozni. Mert miközben sokan szidják a rendszert, valahogy, vagy valamiért az embereknek hirtelen lett annyi pénzük, hogy egy évre elegendő tartós élelmiszert begyűjtsenek. Érdekes egy világ ez, nagyon érdekes!

Tényleg azt gondoljuk, hogy a koronavírus fog megölni minket? Már régen halottak vagyunk, vagy legalábbis sok ember lelke az. A világban a legtöbbeknek csak az egyéni érvényesülés számít, és ezért hajlandóak bárkin és mindenen áttaposni. Halott ember fekhet az utcán, majd 12 órán keresztül, mert mindenki elsétál mellette, mert biztosan csak részeg. Bárki halálra fagyhat a saját otthonában, nem lesz, aki segítséget nyújtana.

Amikor emberek rohannak a kórházba, hogy ők bizony koronavírusosak, és azonnal végezzék el rajtuk a tesztet. Bemennek tömegközlekedéssel, maszk nélkül, egy zsúfolt kórházba, hogy ők bizony betegek! Ha valóban azok lennének, egy percig sem érdekelte őket, hogy sokan mások megfertőződhettek volna. A legtöbben az egyéni érdekeiket tartják szem előtt, és nem számít, hogy ez milyen áldozatokkal jár másokra nézve. A lényeg, hogy neki jobb legyen.

Ebben a világban utoljára akkor volt összefogás, amikor mamutra kellett vadászni. Azóta valahogy háttérbe szorultak alapvető emberi értékek. Mert semmi nem számít, csak az ÉN! Az viszont nagyon. Gyerekek nőnek fel érzelmek nélkül, a legdrágább kütyük társaságában, korlátokat nem ismerve.

Lassan kihal az emberekből a jó, átveszi a helyét a közömbösség. És akkor tényleg attól félünk, hogy a koronavírus megöl minket? Sokan már halottak, bár nem fizikailag. De a lelkük már réges régen feladta, és semmi másra nem koncentrál, csak a túlélésre. Teljenek a napok, a szokásos szürkeségben. Csak ez számít. És legyen otthon 100 kg rizs, meg tészta, ha jön a karantén. Mert csak az ÉN számít. Az viszont nagyon.

Nem érdekelnek a földön fekvő emberek, nem érdekel a szomszédom, aki a saját lakásában fagy halálra, nem érdekel, hogy közösen felléphetnénk minden ellen, amiről feltételezzük, vagy azt hisszük rossz! Nem érdekel, mert csak az ÉN számít! Nekem legyen, a többiek meg oldják meg!

Rettegünk a koronavírustól, miközben észre sem vesszük, hogy van egy vírus, amely szépen halkan végigsöpör rajtunk, a közömbösség vírusa. Nem kiabál, nincs média felhajtás körülötte, egyszerűen csak csendben leigázza a világot.

Vank Kata
a Léleksuttogó blog szerzője

eletigenlok.hu

Similar Posts