Egy üresen árválkodó szék, tiszta teríték, és egy ajándékkal kevesebb a szépen feldíszített fa alatt. Egy személy hiányzik, ez a kép megtestesíti az űrt, ami az eltávozott szeretteinket szimbolizálja bennünk, annyi különbséggel, hogy itt mellbe vág a valóság. Fáj? Igen. Lehet még ugyanolyan, mint régen? Aligha.
Közeledik a karácsony, az évnek várva várt ünnepe, amikor az emberek a szeretteikkel ülik körbe a gazdagon megterített asztalt. Hozzászoktunk, hogy az a bizonyos ebéd a nagyinál vagy a szülőknél, esetleg nálunk történnek, minden a megszokott forgatókönyv szerint. Vagy mégsem? Sok család körbeüli az asztalt, de egy szék hirtelen üresen marad. Talán még teszünk egy terítéket, megszokásból, ami érintetlenül várja ki a családlátogatás végét.
Sokunktól ragadja el a halál a szeretteinket, akiknek a hiánya ezen ünnepek alatt szíven szúr. Kit egy betegség, baleset, végelgyengülés visz el, számtalan oka lehet, hogy a szeretett személy soha többé nem foglalja már el azt a helyet az asztalnál. Nem bont fel több ajándékot, nem viccelődik, és nem örül velünk, hogy együtt a család.
A gyászidőszak nehéz, az érzések viharként kavarognak bennünk, sokszor igyekszünk elkendőzni ezt a világ elől, de a közvetlen környezetünk akaratlanul is tanúja lesz a szélsőséges hangulatváltozásainknak. Pár elhullajtott könnycsepp a munkahelyen a kollégák előtt, hol haragos veszekedés a családtagok között, hol pedig áldozathibáztatás.
Emberek vagyunk, szeretünk okot találni, amire haragudhatunk, az autóra, ami elüt egy gyereket, egy betegségre, ami elviszi válogatás nélkül a szeretteinket, vagy akár egymást, hogy mit tehettünk volna még? A válasz egyszerű. Semmit.
Mialatt gyászolunk, egyik érzelemből ugrunk át a másikba. Üvöltözünk a családunkkal, bűnbakot keresünk, egymás torkának ugrunk, vagy épp összekapaszkodva, egymást támogatva sírunk. Nincs ebben semmi rossz. Jogunk van ahhoz, hogy szeressük az elhunytat, márpedig a szeretethez az összes érzelem kapcsolódhat. Jogunk van szeretni, ugyanígy haragudni is.
Nagyon sokan azért esnek egymás torkának a tragédia után, mert nem merik az eltávozott szerettüket hibáztatni. Pedig ez teljesen természetes, ahogy a gyászidőszak alatt a harag is. Miért? Mert egyedül maradtunk, súlyos teher ez, a sok félbemaradt, folyó ügy, a bürokrácia véget nem érő papírhalmai, közben próbáljuk a saját életünket is a medrében tartani.
Nincs semmi rossz abban, ha a gyász közben haragszunk az elhunytra, haragudjunk, hiszen szerettük, közünk volt hozzá, és attól, hogy nem tehet az okról, amiért elment, még elment, a tényen ez nem változtat. Egyedül hagyott, akár tetszik, akár nem. Miért fojtjuk ezt el? Mert ott a szégyen és a bűntudat, hogyan haragudhatok rá? Nincs jogom hozzá, nem tehetett róla és társai, a kifogások listája végtelen. Ugyanúgy jogunk van üvölteni a fájdalomtól, a hiánytól, haragtól feldúlva szidni az eltávozott szerettünket, mint a bokrot, és jogunk van sírni utána.
Sírunk, nevetünk, üvöltünk, ez normális, mert szerettük. Nagyon sokan azért nem tudunk túllépni a gyászon, mert maradtak kimondatlan szavak, amik az elhunythoz kötöttek. Valami, amit nem mondtunk el idejében, vagy kimondtuk, és megbántuk. Ha életében nem, akkor legalább holtában ne tartsuk bent. Jól lehet, úgy tartja a mondás, halottról jót vagy semmit, így van, aki inkább semmit sem mond, de ezzel épphogy dagonyázik a gyász mocsarában, kapaszkodó nélkül. Sokan akkor kezdenek el gyógyulni, amikor valakinek mernek mesélni ezekről a kimondatlan szavakról.
A megbékélés nemcsak arról szól, hogy a halottat végső nyugalomra helyezzük, hanem rólunk is. Nekünk magunknak is meg kell békélni a helyzettel. Jogunk van kimondani, hogy valami tetszett vagy nem tetszett. A lelki elszakadás mellett meg kell élnünk a fizikai ingerek hiányát is. Temérdek cikk kering a neten arról, hogy az ölelés, a simogatás, vagy egy puszi milyen hormonális folyamatokat játszik le a testünkben. Ha ölelkezünk, az erősíti a kötődést, enyhíti a fájdalmat, ha pedig ezek a megszokott ingerek hirtelen megszűnnek, a testünknek is alkalmazkodnia kell, pótcselekvést végzünk, hogy megkapjuk.
Számtalan módon feldolgozhatjuk a tragédiát, ki-ki a maga módján, de egy dolog mindenkiben közös. Végig kell lépkedni a gyász minden lépcsőjén, ha egyet lépünk vissza menet közben, hát visszalépünk, nagy kaland, utána kettőt megteszünk előre. A feldolgozás egyik remek módja talán épp az a bizonyos karácsonyi ebéd, körbeülve azt az ételtől roskadozó asztalt, és beszélni az elhunyt szerettünkről, a jó és rossz tulajdonságairól egyaránt, mert ez volt ő, minden pozitív és negatív tulajdonságával együtt.
A szavaknak olyan ereje van, hogy fel sem tudjuk fogni, pont annyira rombolhatunk vele, mint amennyire gyógyíthatunk. Fontos megbeszélni családon belül, ki hogy éli meg ezt az időszakot, egymást kell támogatnunk, mert általuk mi is gyógyulunk. Ha már csak egy rokon beszél róla, hogy mi bosszantotta az elhunytban, és mit imádott benne, már a másik rokon is fel meri vállalni az érzéseit, aztán közös viccelődéssel elütik az egészet, de ami a legfontosabb: kioldják a stresszt.
Bármennyire is fáj, az idő tényleg meg fogja szépíteni az emlékeket, és évek múlva is emlegetni fogjuk a hiányzó rokon hóbortját, amin közösen nevetünk egyet, vagy előkerül egy tárgy, ami miatt bosszankodunk egy sort, esetleg panaszosan felnyögünk, hogy bárcsak itt lenne, mert szükségünk lenne rá.
Az élet ajándék, kinek több időt, kinek kevesebbet ad, és bár klisésen fog hangzani, de igaz az, hogy minden együtt töltött pillanat ajándék. A jó és a rossz egyaránt, mert a rosszból is születhetnek jó dolgok, amiket talán most még nem látunk, de idővel meg fogjuk érteni, miért kellett átélnünk. Erősebbek leszünk, tapasztaltabbak és okosabbak.
Ha fáj, hadd fájjon, ha potyognak a könnyek, potyogjanak csak, ha üvöltünk, hát üvöltsünk, de ne ragadjon bent. Úgy üljünk le az aszal köré, hogy törekedjünk rá, ne maradjanak egymás felé ki nem mondott szavak!
Ökrös Viktória
A cikk az Életigenlők magazin 2019. téli-ünnepi számában jelent meg.
