Rendhagyó dolog történik a Nagyjaink sorozatban. Egyszerre lesz szó két íróról: Lászlóffy Aladárról és Lászlóffy Csabáról, ugyanis a két erdélyi alkotó; testvér. Mindketten az írásművészet mesterei, majd mindegyik műnemben alkottak versben, prózában, drámában, jelentős hányadot tettek le a literatúra és az életigenlés asztalára is, mert akik a Ceasescu éra idején művészeti szinten is fenn tudtak maradni magyarként, csak tántoríthatatlan életigenlők lehetnek.

Lászlóffy Aladár (Torda, 1937. május 18. – Budapest, 2009. április 20.) Kossuth-díjas erdélyi magyar költő, író, műfordító, szerkesztő, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja. Lászlóffy Csaba bátyja.

Első írását a Dolgozó Nő gyermekmelléklete közölte. Írásai irodalmi folyóiratokban és lapokban jelentek meg bel- és külföldön egyaránt. Első verseskötetével 1962-ben jelentkezett a Forrás fiatal írócsoportja élén. Új erkölcsi felfogásért lépett fel egy egyetemes világlátás igényével. Kiterebélyesedő lírája élénk vitát és fokozódó elismerést váltott ki a műbírálók részéről. „A történelem-földrajzi, az etikai távolságok megkülönböztetése és a pillanatok azonosítása – lényegében ez Lászlóffy Aladár költészetének legfőbb titka. Hatalmas, több ezer éves tudással felvértezve mégsem csupán a múlt-jelen viszony fontos számára; nyilván legalábbis egyenjogú polgára ő a jelennek-jövőnek, »a tovább történő világnak«” – így jellemzi líráját Kántor Lajos Legszebb versei előszavában. Költészetét a József Attiláéval állítja párhuzamba Földes László: „…rokonságuk gyökere […], hogy ő is személyes ügyének tekinti az emberiség leggyötrőbb létkérdéseit.”

A költő mindenség-vallomása és időtlen idő-kapcsolásai ütnek át prózáján is. Már Héphaisztosz c. regénye a jelen előzményeit érzékelteti ókori hősök önerejű példamutatásaiban, s ez az idő-azonosítás sajátos gyermekkori élményein túl végigfut a családi elődök átélésének képzeletjátékáig. Egymást követő három regénye hasonló szellemi gyökérzeténél fogva trilógiának tekinthető: már az ifjúkori szerelmet idéző Papírrepülő előrevetíti a célt, hogy az igazság, a feloldódás és a jövő kedvéért mindent meg kell őrizni, evégett illeszti be a szerző régi családi képekből összeálló leszármazási rendjét a maga mítosztermő fogalmaiba. Az ólomkatona hadifogsága be is avat az író emlék- és hangulattolongásaiba, ébredő nosztalgiával a régi iránt… Megelevenedik a család korképe, az 1930-as évek szülővárosára ismerünk lépten-nyomon, s a felelevenedett dolgok, tárgyak elérhetővé teszik egészében a valóságos múltat. Az emlékezet viszontagságaival eljátszó költő-regényíróban „az idők is megkeresik egymást”, ólomkatonái felidézik az első világháborút, s odaláncolják a család gyászához, szomorúságához. A lelki fényérzékenység tetőzik A képzeletbeli ásatás c. regényben, melyet Marosi Péter kritikája dokumentumokból, valóságos történésekből kikevert, de fikcióként tálalt családi kulcsregénynek minősít, ám nevezhetnők erdélyi eposznak is.

Az író műhelyébe enged bepillantást Szigetvár lakatja c. novellája, mely egy török korbeli leltárral párhuzamos szerkesztésben „lehetőleg egy régész szakszerű higgadtságával” bontja fel a családi levelesládát, hogy eljátszadozzék mindazokkal, amik „akkor ott voltak, most meg itt”. A Szövegek szövetsége c. műhelynapló a szűkebb családi kört egyetemessé tágítva leszögezi: „A kultúra alapszabályává vált, hogy állandóan emlegetni kell azokat, akikre építkezünk, akiknek szellemi összefüggése és együtt-hatása az emberiség egyetlen megingathatatlan birtoka immár: békés és építő nagyhatalma.” Filozófiai és esztétikai sarktételről van itt szó: a szerző – egy más alkalommal Thomas Mannt jelenítve, de önmagát is kifejezve – a „szellemi életbe” való belépésről szól, boldog összhangban a személye elhivatottságával. Így tud felülemelkedni saját korának minden – szörnyű – ellentmondásán, örökletes szövetségben a változó korok maradandó értékeivel.

Sokoldalú írói arculatához hozzátartozik a Vitorla-ének versantológia válogatása és bevezetése (1967), két és fél ezer év szerelmes verseinek gyűjteménye Reszket a bokor c. alatt (1973), egy Szabó Lőrincről írott írói kismonográfia (Kolozsvár, 1973) és válogatott verseinek és műfordításainak összeállítása (1974), valamint Az ő hangja c. versantológia szerkesztése (1975).

A kolozsvári volt református kollégiumban érettségizett, a Bolyai Tudományegyetemen magyar irodalom szakot végzett, de csak 1971-ben államvizsgázhatott. Az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó kolozsvári fiókszerkesztőségében dolgozott, rövid ideig a Dacia Könyvkiadó főszerkesztője, az Előre, majd az Utunk kolozsvári munkatársa.

Az 1989-es romániai forradalom után a Helikon szerkesztőségi tagjaként és a Korunk munkatársaként működött. 1994-től meghívott előadóként a kolozsvári egyetemen kultúrtörténetet adott elő. Hosszas betegség után Budapesten érte a halál.

Lászlóffy Csaba (Torda, 1939. május 21. – Kolozsvár, 2015. április 14.) József Attila-díjas erdélyi magyar költő, író, műfordító, esszéista. Lászlóffy Aladár öccse.

A kolozsvári Református Kollégiumban érettségizett, majd 1960-ban diplomázott a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakán. 1962–68 között az Igazság, 1969-től a Dolgozó Nő, 1990-től a Családi Tükör szerkesztője. 2005-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja.

Első versét az Ifjúmunkás közölte. A Korunk, Utunk, Igaz Szó, Brassói Lapok, illetve a mai Helikon, Látó, Keresztény Szó, Kelet-Nyugat, Szabadság, Erdélyi Híradó, valamint magyarországi irodalmi folyóiratok (köztük Alföld, Forrás, Kortárs) munkatársa. Már Forrás-kötete vitát váltott ki: Tamás Gáspár túlságosan realistának látta, Salamon László romantikáját fedezte fel. Következő versesköteteiből Mózes Huba szerint a korszerűsödés és lelki bonyolultság fejlődési íve bontakozik ki. A kereső és kísérletező író hovatovább új műfajt teremtett magának a groteszk és ironikus történelmi jelenítések formájában. Apokrif című kötete (1979) “nem heroizál és nem deheroizál, nem próbálja új összefüggésbe állítani a rég ismert (ismerni vélt) tényeket; csak a »hivatalos« történelem mögé néz, s akár udvari méltóságok, hivatásos krónikások, akár közemberek feljegyzéseit írja (a feltételezettekkel rokon stílusban-felfogásban), tulajdonképpen az emberi élet minőségére kíváncsi” – állapítja meg Kántor Lajos. Ugyanezen munkája olvastán így jellemzi az írót Pomogáts Béla: “Írói mondanivalóját a történelem vonzásában találta meg: a múlt fölé hajolva Erdély, a magyarság, a Duna-tájon élő népek történelmi sorsát vizsgálja, kivált azokat a súlyos következményekkel járó összeütközéseket, amelyek évszázadokon keresztül megszabták a kelet-közép-európai régió szomorú elmaradottságát.”

Következő írásai is – mint Horváth Sz. István megfogalmazta – történelmi álruhában mintha “egy általános magatartásforma összetevőit” érnék tetten. Ez a történelmi helyzetekből kikényszerült erkölcsi magatartás, legyen szó Mátyás király korabeli elképzelt leveleiről, akár Madách Imre feltételezett mindennapjairól, mára szóló bátorítás a helytállásra. A jakobinus szellemű Kármán József egykori titkosrendőri megfigyelésének dokumentumait feldolgozó Szigorúan bizalmas című kisregényét 1991/8-as számában közölte a Látó.

Drámái közül a Gólya, gólya, gilice Temesvárt, több más drámája Magyarországon került színpadra. Vizionárius jellegükkel, az abszurdot súrolva, inkább gondolati olvasmányok. A színművei gyűjteményének címet adó Te fájdalmas okosság Szacsvay Sándor a francia forradalom eszméit terjesztő egykori műfajára emlékeztetőn halottakat beszéltet: “látomás és emlékezés fénykörében” jelenik meg az öreg Kemény Zsigmond, józan bölcsességével rácáfolva Széchenyi, Kossuth, Wesselényi, Szemere ellentmondásaira és leleplezve Gyulai Pál “idült konzervativizmusát”.

A drámaszerző költői változatosságához tartoznak filmre íródott elképzelései is, így Örökkévalóság libériában című Bach-jelenítése, vagy a Mirabeau utolsó ébredése (1981).

Mint műfordító részt vett Eminescu költeményeinek és Maria Banuș legszebb verseinek magyar kiadásában, szerepelt a fiatal román költőket bemutató kötetben).

Batári Gábor

eletigenlok.hu

Hasonló cikkek