Kérjük, egy megosztással támogasd portálunkat!
OLVASÁSI IDŐ KB. 5 perc

60 évet töltött a műtőben, de néhány éve már nem operál. Dr. Perner Ferenc sebészprofesszor elsőként indította el Magyarországon a transzplantációs programokat. Össze sem tudja számolni, hány ember köszönheti neki az életét. Felidéztük a kezdeteket, az elmúlt évtizedek legszebb és legnehezebb pillanatait is.

A Széchenyi-, Batthány-Strattmann-, Szent-Györgyi Albert- és Magyar Örökség-díjas sebészprofesszor személyesen jön elénk a lifthez a Transzplantációs és Sebészeti Klinikán. Ahogy meglátja a fotós kollégám gépét, rögtön kérdezi, hogy milyen lencse, milyen technika, milyen márka. Azon kapom magam, hogy szinte nem is értem, miről van szó, mert külön nyelvet beszélnek. Pedig ez csak a hobbija dr. Perner Ferencnek, az emeritus professzornak, aki az intézmény alapító tanszékvezető igazgatója volt, az első sikeres és tartós túlélést biztosító vese- és májátültetés végrehajtója, valamint a hazai szervdonációs és szervátültetési program megteremtője.

 -Fehér köpenyben van, nemrég fejezte be a rendelést. Mennyit dolgozik 82 évesen?

– Nyugdíjazásom óta változatlanul bejárok, az utóbbi években már csak egy héten kétszer, háromszor. Dolgozom, oktatok, előadásokat tartok – egyre kevesebbet. De 78 éves korom óta nem operálok. Saját elhatározásomból hagytam abba, nem akartam megvárni, hogy mások mondják meg, hogy az öregnek már nem megy. Főleg azokat a régi betegeimet ellenőrzöm, akiket még én műtöttem. Ez ugye egy lassan kihaló tevékenység. Egy sebésznek ugyanis operálni kell, ha nem teszi, akkor kimarad a munkából az a rész, ami tulajdonképpen a szenvedély.

–  Szenvedély?!

– Úgy gondolom, ezt a munkát csak szenvedéllyel lehet úgy végezni, hogy miután leteszi az ember a szikét, meglegyen a jó közérzet.

dr. Perner Ferenc, sebészet, transzplantáció, szervátültetés
A 82 éves professzor még mindig bejár a Transzplantációs Klinikára. Fotó: Fülöp Máté

– Hogyan tudná megfogalmazni, pontosan mi okozta a jó érzést?

– Ez nagyon összetett kérdés, és nem szeretnék nagy szavakat használni. Részben az, hogy azzal foglalkozom, amit szeretek – hiszen ezért lettem sebész.  Részben pedig az, hogy a betegen segítek. Ha nehéz egy műtét, vagy váratlan helyzet adódik, akkor a sikeres megoldás is jó érzéssel tölt el. Endorfinok, azaz boldogsághormonok szabadulnak fel, a műtét végén pedig egy kielégült fáradtságot érez az ember. Ez most nagyon hiányzik. Előfordul persze, hogy bemegyek a műtőbe, ha a kollégám egy betegemet operálja – a műtő illatáért. De ez már nem ugyanaz, hiszen nem én végzem a beavatkozást.

– Milyen illata van a műtőnek?

– Medikus koromban öt évig bejártam egy sebészetre, akkor éter- és fertőtlenítőillata volt. Ma már ezek szagtalanok. Kezdőként tanultam meg azt is, hogy a műtő egy szentély, ahol fegyelem van, és csapatmunka folyik. Élményszámba megy, amikor az altatóorvos, az asszisztense, és a műtősnők is tudják, hogy mi következik, hiszen  az operáció összeszokottságot kíván meg.

– Milyen (volt) megélni a felelősséget, hogy szó szerint a kezében van a beteg élete?

– Ez hozzátartozik a sebész lelkéhez. A rutinműtéteknél nincs feszültség, de még a ritka és nehéz helyzetekben sem jellemző, hogy hiba történik. Inkább a szövődmény előfordulása gyakoribb. Baj akkor van, ha ezt a sebész nem, vagy csak későn ismeri fel. De pont ez a csapatmunka lényege, hogy egymásra figyelünk, és a fiatalok mellett mindig van egy „öreg”, aki segít. Sajnos mindenkit nem lehet meggyógyítani. A sebész is találkozik a halállal, ezt lelkileg nehéz feldolgozni, még akkor is, ha például egy olyan daganatos betegről van szó, akin a műtét sem segít. Még nehezebb, ha gyerekről van szó. Az ember ezzel álmodik, felébred, és azon gondolkodik, hogy mit rontott el. Eszembe jut egy algériai kisfiú (a 60-as évek végétől 3 évig Algériában dolgozott – a szerk.), akire egy lakodalomban ráesett az asztal, és kettévágta a hasát. Megműtöttük, minden jól sikerült, mégis meghalt. Ma sem tudom, hogy miért. Egy kollégám egyszer azt mondta, nem lehet minden beteggel meghalni. De nagyon fontos, sőt, az orvoslás egyik alapja, hogy minden esetből tanuljon az ember.

dr. Perner Ferenc, sebészet, transzplantáció, szervátültetés
„Kezdőként megtanultam, hogy a műtő egy szentély.” Fotó: Fülöp Máté

– Mennyire más ma a sebészet, mint évtizedekkel ezelőtt volt?

– Elmentünk egy nagyfokú és talán túlzott specializálódás irányába, meg vagyok győződve róla, hogy ez nem feltétlenül jó. Félek ugyanis, hogy itt már az elején elvész a beteg. Nekem ma már például hivatalosan nem szabadna hozzányúlnom egy sérült ujjhoz, mert 1972-ben tettem le a baleseti sebészeti szakvizsgát, azóta változott a technika – én pedig nem erre specializálódtam. De lehetetlen megtalálni minden helyzetben, főleg sürgős esetekben a megfelelő szuperspecialista szakembert.

És itt van számos nagyon modern technika is. A testüregekbe „csövekkel” megyünk be, a három dimenziós látásból kétdimenziós lesz – valóban elképesztő, csak sokszor olyan esetekben is használják, amikor nem feltétlenül kellene. Mert például jóval tovább tart, mint egy klasszikus nyitott műtét, nem beszélve az ehhez szükséges műszerek igen magas áráról. Persze figyelembe kell venni, hogy a beteg sokszor ezt kéri a kisebb vágási heg miatt.

– Ön végezte az első sikeres és tartós túlélést biztosító vesetranszplantációt Magyarországon.

– 1954-ben Bostonban volt az első a világon, 1962-ben pedig elvégezték Szegeden is. Technikailag ugyan jól, de a vese csak 3 napig működött, a beteg pedig mindössze 79 napig élt.  Már megvolt az a gyógyszer, amivel az immungátlás kialakult volna, de nem merték beadni, mert nem volt törzskönyvezve. További 11 év kellett ahhoz, hogy elindítsuk a hazai szervezett veseátültetési programot.

– Milyen út vezetett idáig? Mi történt ezalatt a 11 év alatt?

– 1968-tól 1971-ig Algériában dolgoztam. Ott a függetlenségi háború után nem maradt orvos, ezért Kínától Bulgáriáig keresték a gyógyítókat. Szerződtem, és kimentem. Óriási tapasztalatot tudtam gyűjteni. Amíg itthon a korombeli sebésznek évi 80-100 műtét jutott, ott a 3 év alatt több, mint 3 ezer alkalommal operáltam, ráadásul szülészeti-nőgyógyászati, baleseti sebészeti, gégészeti és urológiai területen is. Amikor hazajöttem eldöntötték, hogy az I. Számú Klinikán is megteremtik a transzplantáció feltételeit. A tervezés közben azonban kiderült, hogy a felkészülés nem egyszerű, hiszen az átültetés nemcsak sebészi kérdés. Érteni kell többek között a donor-szervezéshez, a várólista kezeléséhez, a szervkivételhez, szervkonzerváláshoz, és az immunológiához is. Egyértelmű volt számomra, hogy mindezt ott kell megtanulni, ahol már jól tudják. Megpályáztam egy egyéves ösztöndíjat Párizsba, aztán hazajöttem, és 1973. november 16-án elvégeztük az első műtétet. A beteg utána több, mint 23 évig élt az új veséjével. Most egy évben 160-180 vesetranszplantációnál tartunk. Az Eurotranszplanthoz tartozó országok centrumai között általában a 2. – 3. helyen vagyunk, még sok német intézetet is megelőzünk.

dr. Perner Ferenc, sebészet, transzplantáció, szervátültetés
Nevéhez főződik a hazai vese- és májátültetési programok megteremtése. Fotó: Fülöp Máté

– 24 éve, 1995-ben volt az első májátültetés. Mennyiben volt más, mint a veseátültetés, és miért telt el a két beavatkozás között ennyi idő?

– Mert az valamivel bonyolultabb beavatkozás. A vesén kívül ugyanis minden más szerv  átültetése  egy fontos szempontból különbözik. A veseműködés hiányát évekig lehet pótolni művese kezeléssel, a többi szerv esetében azonban ilyen nincs, ezért csak a transzplantáció  segít.  Sok év tapasztalata kellett ahhoz, hogy biztonsággal meghatározzuk, a betegség melyik stádiumában kell a műtétet elvégezni. Magyarul, a hepatológusoknak is meg kellett tanulni, mikor adják át a pácienst.  A Transzplantációs Klinikát 1994 áprilisában nyitottuk, az első májátültetést is már itt végeztük, és örömmel jelenthetem ki, hogy ez a beteg ma is él. Összehasonlításképpen az első veseátültetés után az első szívátültetésig 19, az első tüdőátültetésig pedig 43 év telt el.

– Hány tanítványa ment eddig külföldre?

– Nagyon kevesen.

– A hálapénz miatt?

– Nem. A transzplantáció nem üzlet, hanem szolgálat. Biztos, hogy nem maradtunk volna fenn, ha ebben paraszolvencia lett volna. Más okoz gondot.  Például az, hogy kevés a sebész, így nehezen elérhetők. A hosszú várólista sem a rendszer hibája. Az történik ugyanis, hogy a beteg választ egy túlterhelt orvost, emiatt sokáig kell várnia, hogy sorra kerüljön. A másik probléma, hogy nincs megfelelően szétválasztva az állami és a privát szolgáltatás. Sokan az államilag finanszírozott munkaidejükben végzik a magánellátást is, ez elfogadhatatlan.

Mit mondjak a fiataloknak, hogy miért törjék magukat az éjszakai ügyeletekben, és miért legyenek becsületesek? Annak idején azt tanultuk, hogy azért kell etikusnak lenni, mert a beteg nem tudja megítélni az orvos munkájának minőségét. Ma is ehhez tartom magam.

Szaplonczai Laura

Forrás: hazipatika.com

Életigenlők.hu

Similar Posts