Gondolta volna, hogy ők is költők? – Jókai és Mikszáth
Jókai Mór
Ásvai Jókay Móric, közismertebb nevén Jókai Mór a márciusi ifjak egyike, regényíró, a „nagy magyar mesemondó”, országgyűlési képviselő, főrendiházi tag, a Magyar Tudományos Akadémia igazgató-tanácsának tagja, a Szent István-rend lovagja, a Kisfaludy Társaság tagja, 1876-tól 1903-ig a Petőfi Társaság elnöke. Egy kötetre való verset is írt, ezúttal gyűjteményes kötetéből közlünk kettőt.
Magyar divat
Ismét, ismét viseljük hát
Azt a mentét, azt a ruhát,
A mit hordtak őseink;
Régi dolmány, régi kalpag
S kik a honért éltek haltak,
Feltámadnak hát megint.
Látásodra bár a léha
Itt ott kaczajra fakad…
Hadd kaczagjon, majd elhagyja:
Magyar, ne szégyeld magad!
Ne szégyeld a viseletet,
Miben apád ellehetett
S boldog öregséget ért.
Ki tudja e boldog korbul,
Mikor a ruha megfordul
A jobb év is visszatér?
Fintoritsa félre arczát,
A ki jobb jövőt tagad.
Te kérjed azt s hidd, hogy eljön.
Magyar, ne szégyeld magad.
Kinek lábán sarkantyú peng
Arról tudod, hogy az nem czenk,
A bámész nevesse bár.
Az órgyilkos és a gyáva
Nem ver pengőt a sarkába;
– Az elfut, vagy lesbe áll.
Szembenézesz, valót mondasz,
Hogyha szived kifakad.
Ez a te régi jellemed:
Magyar, ne szégyeld magad.
Aranycsipkés főkötőben,
Olyan bűbájos a nőnem,
Miként tündér-asszonyok.
Szűzpárta, nem csak viselve,
Hanem meg is érdemelve,
A homlokon úgy ragyog.
Tüneményes idők járnak!
Férfi szive úgy dagad.
Kétszerte szebb minden asszony:
Magyar, ne szégyeld magad!
Hadd gyászolja Európa
Zsákruhába’, gyászzubbonyba’
Vesztett reménységeit.
Ha mi nekünk szép az élet
Azért minket ki itélhet?
Jó az Isten, megsegít!
Önbecsülés, hazafiság
Legyen hát, ha kell „divat”,
Akár mit mond rá a világ,
… Magyar, ne szégyeld magad!
(1859)
A Petőfi-keresők
Elhallgata régen a lanton a húr;
Megfogta a rozsda a kardot;
Nem zeng sem a dal, sem a véres aczél;
Sziv elfeledé, elhordta a szél:
Álom vala az csak, reggelig tartott.
Fű tudja: miért zöldebb a mezőn
Egy folton, a melyre a vér hullt?
A hagyomány tudakozza Homérrul
Azt, hol született, s ahol elholt.
Oh halva bizonynyal a dalnok.
Itt látta az egyik a földre leesni;
Ott szólt vele más a csatában;
Sirjához az útfelen búcsura járnak;
Másutt még visszakerültire várnak:
Itt él, ott holt hire támad.
Meg-megjelen! s nyomtalan úgy elenyész;
Népajk szövi róla regéit;
Itt vérnyoma; – lábnyoma ott! Halld,
Ő volt, ki e dalt zengé itt?
Oh halva bizonynyal a dalnok.
Élhetne-e hangtalan igy? Lehetett-e
Jajtalan végig élni a multat?
Hallgathat-e az, ki a gyáva türelmet
Még boldogabb években se tanulta?
Ki bátran előljárt, rémtelenül,
Az bujt-e sötétbe a rémek elül?
S arczot, alakot, ha cserélt is,
Egy dal bizonyítna felőle,
Az szólna világra, hogy él-e?
Oh halva bizonynyal a dalnok.
Csírát ver a földbül az eltemetett mag;
A régi szabadság ága fakad;
Minden, mi halott, föltámad ez évben:
Csak tégedet hágy-e az uj kor a mélyben,
Csak te maradsz-e halva magad?
Oh élve ha volnál, büszke dalodtól
Lángra lobogna a két haza most.
Hallgatsz. Bizonyítja halálodat ez.
Hű keresőd sirodra tapos.
Oh halva bizonynyal a dalnok!
(1861)
Mikszáth Kálmán
Magyar író, újságíró, szerkesztő, országgyűlési képviselő, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, a Kisfaludy Társaság és Petőfi Társaság rendes tagja, a Budapesti Egyetem tiszteletbeli bölcsészdoktora. Néha versírásra is adta a fejét, méghozzá gyermekversköltésre, miként az alábbi költemény is bizonyítja.
Madár-párbeszéd
Itthon van csiz úrfi, jó városi alak.
Furcsán néz ki ő nagysága:
Pápaszem szemére vágva
S a fején köcsögkalap.
Óh bájos kisasszony – így szól a czinkéhez
Mesélve utazásait, –
Gyalázatos élet van itt
A városihoz képest.
Milyen szép a város, mennyi pompa, fény,
Hagyja itt az erdőt czinkém!
S jöjjön oda a hol szintén
Ilyen kalap lesz fején.
A szomszéd fán a mókus üldögélt,
Hallgatván mit a két madár beszélt,
A csiz szavára csóválta fejét:
,,Ej, ej, no lám, de ostoba beszéd!”
De a czinke feleletét
Annál jobban helyeselte;
Bólingatott a fejével.
S talpát tapsra összeverte.
