Gondolta volna, hogy ők is költők? – Örkény István és Fekete István
Örkény István
(1912. április 5.-1979. június 24.) Kossuth- és kétszeres József Attila-díjas magyar író, gyógyszerész, az Újhold társszerkesztője; a világirodalmi rangú magyar groteszk próza megteremtője.
Leltár
dombos táj (zivatar után)
3 gomolyfelhő
1 halastó
1 gátőrház
1 férfi (az ablakon kihajolva)
1 kiáltás
1 jegenyesor
1 sáros út
kerékpárnyom (a sárban)
1 női kerékpár
1 kiáltás (az előbbinél hangosabb)
1 pár szandál
1 szoknya (a szélben lobogva, a csomagtartót csapkodva)
1 milflőrmintás blúz
1 darab amalgámtömés (fogban)
1 asszony (fiatal)
1 kiáltás (még hangosabb)
új kerékpárnyomok
1 becsukódó ablak
csönd
Csupa közhely
Zsuzsának
Két test, egy lélek
Nem tudok nélküled élni
Ha távol vagy, veled időznek gondolataim
Pedig ki hitte volna
Mi rejtőzik az idő méhében
Nem lehet azt kiszámítani
Mert csak a vak szerencse műve
Rég volt, talán igaz se volt
Hogy egymást kézen fogva
Egymásnak vállat vetve
Nekivágtunk a meredeknek
Szembenézve az élet viharaival
Pedig csak most jön a neheze
Mert nincs pardon
A természet törvényei ellen
Télen mindent belep a hó
Tavasszal kirügyeznek a fák
Ősszel elhullatják lombjukat
És akkor nincs tovább
Múlik az idő
Rövid az élet
Minden perc drága
Egyszer értünk is eljön a halál
Ahonnan még nem tért meg utazó
És nincs ellene orvosság a kertben
De ha majd becsapja utánunk az ajtót
Akkor sem áll meg a világ
Jönnek majd utánunk mások
Ahány csöpp van a tengerben, annyian
Élik a maguk életét
Míg csak rajtuk is át nem fut a hideg
Földbe nem gyökerezik a lábuk
S tanácstalanul néznek vissza ránk
Mintha elvesztettek volna valamit.
Fekete István
(1900. január 25.-1970. június 23.) Író, számos ifjúsági könyv és állattörténet írója. Barátjával, Csathó Kálmánnal együtt az „erdész-vadász irodalom” legismertebb művelője. Jókai mellett minden idők legolvasottabb magyar írója.
AZ ERDŐ FOHÁSZA
Vándor, ki elhaladsz mellettem, ne emelj rám kezet!
Én vagyok tűzhelyed melege hideg téli éjszakákon,
Én vagyok tornácod barátságos fedele,
Melynek árnyékába menekülsz a tűző nap elől,
És gyümölcsöm oltja szomjadat.
Én vagyok a gerenda, mely házadat tartja, és vagyok asztalod lapja,
Én vagyok az ágy, amelyben fekszel,
A deszka, amelyből csónakod építed.
Én vagyok házad ajtaja
Bölcsőd fája …
… Koporsód fedele.
Vándor, ki elmégy mellettem,
Hallgasd meg kérésem:
NE BÁNTS!
TÉL
Cinkék járnak szívem ablakára,
a madárkákat régen etetem.
De most már néha gondolkodni kezdek:
meddig tart vajon az élelem?
Meddig tart kint a tél, bent a meleg,
szívem mikor fog elsötétülni,
s vágyaim utolsó, szép madara
mikor fog búsan elröpülni?…
A FÖLD
Aranykalászoknak áldott, puha ágya,
eke nyomán omló, barna földhasáb,
zengő csalitoknak puha televénye,
szemem simogatva tekint le terád.
Meleg, puha álom tebenned az élet,
zúghatnak feletted fagyos viharok,
magadhoz öleled tavasszal a rétet,
s virágba szökkented az elhullt magot.
De jó rajtad s benned az élet, az álom,
belőled fakadni, hozzád visszatérni,
s alkonyok alkonyán lehullani lassan,
ezer reménységgel egy kis helyet kérni.