Kérjük, egy megosztással támogasd portálunkat!
OLVASÁSI IDŐ KB. 6 perc

Gyerekként szívsebésznek készült, végül egy számára izgalmasabb terület, az érsebészet mellett tette le a voksát. Húsz éve van már a szakmában, ebből 13 éve érsebészként, és bár a hazai egészségügynek jócskán vannak árnyoldalai, dr. Banga Péter azon magyar orvosok közé tartozik, aki még nem tervezi elhagyni az országot.

–  Miért pont az érsebészetet választotta?

– Már egészen kiskoromtól kezdve sebész szerettem volna lenni, de eredetileg a szívsebészet vonzott. Egyetem alatt dolgoztam ápolóként, és bejártam műtétekre, hogy lássam, milyen a szívsebészek munkája. Azonban a szomszéd műtőben, az érsebészet sokkal érdekesebbnek tűnt. Ott gyakorlatilag minden volt: műtöttek nyaki értől kezdve, a csuklón át, az alsóvégtagokig sok mindent, sokkal szélesebb volt a repertoár, mint a szívsebészeten. Sokkal izgalmasabbnak tűnt, úgyhogy végül ezt választottam.

– Az utóbbi időben az érsebészetről leginkább akkor hallunk, mikor a sajtóban a hazai amputációk rendkívül magas számáról esik szó.

– Valóban nagyon gyakori az alsó végtagi amputáció. Sok embernél vannak az alsó végtagi erek elzáródva, beszűkülve, sok az alsó végtagokat érintő érműtét is, de sajnos nem minden betegen lehet segíteni. Az amputációk magas számát azonban nem lehet kizárólag az érsebészettel összekapcsolni. Nagyon sok a cukorbeteg, sok a dohányos, fontos lenne a megelőzésre koncentrálni, és az alapellátás terén is változásokra lenne szükség.

– A magyar cukorbetegek odafigyelnek az állapotukra?

– Nagyon sokan nem figyelnek oda magukra, éppen ezért jutnak el sokan az amputációig. De igazán reprezentatív vizsgálat nincs, ami pontos számot tudna mondani, hogy ez mennyi embert is érint, hogy ki az, aki megfelelően figyel magára és kinél lenne szükség több külső segítségre. De segítség alatt nem azt értem, hogy a betegeknek szűrésekre kellene járniuk, hanem hogy segítséget kapjanak a kezelések és a diéta pontos betartásában, a vérnyomás gondozásában, vagy a dohányzásról való leszokásban.

– Egy érsebész minden idejét a műtőben tölti?

– Sajnos nem. A munkám gyakran felöleli az érbetegségekkel kapcsolatos minden terű gyógyító tevékenységet, magyarán hozzám tartozik a kivizsgálás, diagnosztika nagy része is, amivel alapvetően nincs is probléma. A nagyobb gond, hogy sok olyan beteget kell vizsgálni, akiknél nincs is érbetegség, csak az alapellátásban nem szűrik ki azokat a betegeket, akiknek a panaszát nem is keringési probléma okozza. Az kétségtelen, hogy azt már érsebésznek kellene eldöntenie, hogy az érbetegek közül kinél van sebészeti vagy katéteres beavatkozásra szükség, ez viszont gyakran kimarad. Sok beteg nem azt a kezelést, vagy nem azt a szintű ellátást kapja, amire pontosan szüksége lenne, a beteget így felesleges kockázatnak kitéve, az egészségügynek pedig felesleges kiadásokat jelentve. Ez azonban nem specifikusan magyar probléma, nincs optimálisan működő egészségügy a világon!

– Mit szeret a legjobban csinálni?

– Fura lenne, ha érsebészként nem a sebészeti rész lenne a kedvencem. Azért is választottam ezt a szakmát, mert ez még olyan „igazi” sebészet. A preparálás finom munka, az érvarrat pláne, a műtétek nagy része technikailag nehéz, sok apró buktatóval. Szeretem benne a kihívást. Ahhoz, hogy egy érsebész minden egyes területen profi legyen, elég nagy műtéti szám és legalább tízévnyi tapasztalat kell szerintem.

– A betegre nézve mennyire veszélyesek az érsebészeti műtétek? Mekkora a rizikója annak, hogy történik valami komplikáció műtét közben?

– Nehéz kérdés, mert általában a műtéti rizikó magas, de nem kifejezetten csak a műtéttel kapcsolatban. Sok olyan beteg van ugyanis, akiknek az általános egészségügyi állapota már eleve gyengébb, őket pedig már maga a műtét is jobban megterheli. Az érbetegség nem csak egy szervre, végtagra lokalizálódik. Magas a szívinfarktus, szívelégtelenség kockázata is. Gyakoriak a sebgyógyulási zavarok, a műér behelyezéssel a bakteriális fertőzések lehetősége is emelkedik. A dohányosoknál pedig a légzési elégtelenség sem ritka, amely szintén emeli a műtéttel kapcsolatos szövődmények számát. Ami az érsebészetben szintén nehéz feladat, hogy a beteg általános állapotához kell mindig igazítani a terápiás tervet. Ebben segítségünkre vannak a társzakmák képviselői is, az altatóorvosok, belgyógyászok, kardiológusok. Azonban a döntés egy adott beteg kapcsán mégiscsak az érsebész feladta kell, hogy legyen.

– És milyen komplikációk léphetnek fel?

– Szinte mindegyik típusú műtétnek lehetnek kisebb-nagyobb szövődményei. Gyakoriak a sebgyógyulási zavarok, a vérzés. Nyaki érműtét kapcsán szélütés léphet fel, amelyet pedig pont a műtéttel szeretnénk megelőzni. Itt is fontos, hogy melyik betegnél van ténylegesen szükség a műtétre és annak az elvégzése mennyire sürgős. A hasi- és mellkasi érszakaszt érintő műtétek még inkább egyéni elbírálást igényelnek, a fokozott rizikó miatt. Nem szeretnék felsorolást, mert nem lenne jó a betegeket elijeszteni a műtéttől, mivel anélkül a nagy részük meghalna. Az is fontos, hogy ezeket a magasabb rizikójú műtéteket centrumokban végezzék. Ezzel is csökkenthetők a szövődmények, illetve egy szövődmény fellépésekor nagyobb eséllyel tudnak egy nagyobb centrumban megoldást találni.

– Ehhez emberileg hozzá lehet szokni, fel lehet dolgozni, ha műtét közben valami baj történik?

– Az esetek nagy többségében a műtétet egy feladatként, kihívásként fogom fel, amiben megpróbálom a tőlem telhető legjobbat nyújtani. Emberileg, érzelmileg nem szoktam mélyen beleásni magam egy-egy esetbe, de természetesen az mindig bennem van, hogy egy ember élete múlhat rajtam. Fontos a műtéti tervezés, és itt is nagyon fontos a csapatmunka. A csapatba itt nem csak az érsebész kollégák, hanem az előbb is említett társszakmák orvosai, és minden kórházi dolgozó beletartozik. Még laikusként is egyértelmű, hogy a jobban képzett és motivált kórházi dolgozók „kezéből” jobb eredmények születnek, ami itt életeket, a társadalom számára hasznos munkaéveket jelenthetnek. A motivációt nem csak a fizetés, hanem a megbecsülés, szervezett munka jelenti.

Műtét alatti komplikáció sajnos előfordulhat, legtöbbször akut műtét kapcsán, amikor eleve nem jó esélyekkel látunk neki a beavatkozásnak. A magyar jogrend és egészségügyi szokásjog viszont általában az invazív beavatkozás felé tereli a sebészt, magyarul, hogy „műtét nélkül nincs a betegnek esélye” – sajnos azonban sokszor műtéttel sincs, vagy legalábbis nagyon alacsony. Ezekben az estekben előfordul a sikertelen műtét. Ezt megszokni nem lehet teljesen. Egy kedves kollégám mondását idézném: „az érsebészet a sikerorientált, de kudarctűrő emberek hivatása”.

– Lelkileg fel lehet készíteni a betegeket ezekre a műtétekre? Mit lehet nekik mondani?

– A műtéti felvilágosítás alapvető eleme a lehetséges rizikók felsorolása. Ilyenkor van, aki azt mondja, hogy hagyjam abba, mert inkább nem akarja hallani. Az érsebészeti műtéteket megérteni, még egészségügyben dolgozók számára sem egyszerű. Sokszor a betegek részéről nincs is igény a műtét pontos megértésére. Ugyanakkor sokszor nincs meg az alapvető egészségügyi, biológiai ismeret sem. Sajnos rengeteg a tévhit, az interneten sok az ellenőrzés, szakmai háttér nélküli vélemény. Sajnos még a magasabb végzettségű embereknél is rendkívül hiányosak az egészségüggyel kapcsolatos ismeretek.

–  Hogy lehet közölni egy beteggel, ha nem sikerült megmenteni a lábát?

– Az alsó végtagi érszűkület miatt műtétre kerülő betegek ezzel az eshetőséggel már tisztában vannak. Van olyan, amikor a vizsgáltra kerülő betegnél már a műtétet sem lehet elvégezni, mert annyira előrehaladott a szöveti károsodás. Ahogy korábban is említettem, a magyar jogrend, szokásjog még a kétséges esetekben is a műtét felé tereli a sebészt, ez pedig nem mindig jó. A hosszas kezelés, az egyébként is rossz általános állapotú betegeknél a kétes kimenetelű műtét akár végzetes is lehet. Ezért is fontos a műtét előtti megbeszélés, hogy a beteg tisztában legyen a lehetőségeivel. A döntéshozatalban minden lehetőséget meg kell adni a betegnek a helyzet megértéséhez. Amennyire lehetséges, a kétes esetekben partnerként kezelve a beteget, közös döntést kell hozni. Az is kétségtelen, hogy nem minden beteggel lehet a helyzetet teljes mélységében megértetni. Egyébként is, de ilyen esetekben pláne főként, sokszor kérünk kollégáktól segítséget. Ez egy kicsit olyan, mintha ügyvédet hoznánk a beteg mellé. Ha nem egyértelmű a helyzet, inkább a műtét irányába haladunk.

– Mennyire nehéz ma a magyar egészségügyben dolgozni?

– Nem tudom, hogy hol lenne könnyebb, vagy hol lehetne jobb. Egyértelmű, hogy rengeteg hiba van a hazai rendszerben, de szerintem tökéletesen működő egészségügy sehol nincs. Tény, hogy a budapesti egészségügy felépítése nem ideális. A problémák egy részével tele a sajtó, ugyanakkor pár dologban tudunk olyan szintű ellátást nyújtani, mint bárhol a világon. A média által leírt negatív esetek nem mindig találók. Sokszor olyan ügyek váltanak ki országos felháborodást, amelyek inkább csak a gyenge kommunikáció miatt bírálhatók, nem pedig szakmailag. Sokan nem ismerik, vagy csak nem akarják betartani betegként sem a szabályokat. A különböző médiumok nyilván nagyobb érdeklődést tudnak gerjeszteni egy jogos vagy jogtalan panaszból, azonban a sajtó minőségével kapcsolatban is komoly hiányokat lehet érezni egy-egy ilyen ügy kapcsán. A komolyabb beszámolók, tényfeltárók és ehhez a mostani interjúhoz hasonló írások száma azonban alacsony.

– Nem gondolkozott azon, hogy külföldre menjen?

– Betegellátásban nem dolgoztam külföldön, de több helyen is voltam hosszabb-rövidebb időt, többek között voltam egy évet az Egyesült Államokban, a világ legjobb kórházának számító Mayo Klinikán. Itt klinikai kutatást végeztem az érsebészeten, lehetőségem volt az ellátás minden szintjére rálátni az ambulancián, műtőn keresztül a dokumentáció és az ellátás szervezésébe is. A kórház minden addigi tapasztalatomat felülmúlta, de az intézménynek egy nagyjából 110 ezer fős város ad otthont, ahol azért túl gyakran nem történik érdekes dolog… Budapesten a Semmelweis Egyetem Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinikáján dolgozom, egy egészen élhető közegben, olyan műtéteket csinálok, amilyeneket a szakmában a világon sem sokan. Persze, lehetne több pénzért, lehetne nyugodtabb, rendezettebb körülmények között, de nem biztos, hogy sokkal jobb lenne máshol az életem. Talán a gyerekeimnek jobb lenne, de remélem így is jó lesz nekik!

– Ha újra kezdhetné, változtatna bármin is a karrierje szempontjából?

– Nem is tudom. Nem vagyok biztos, hogy nem változtatnék. Mikor kezdtem, még máshogy gondolkoztam. Könnyebben bevállaltam rosszabb életkörülményeket jobb munkalehetőségekért. Változott az is, hogy mennyire gondolom a karriert, és mennyire az élet egyéb részeit fontosnak. Valószínűleg, ha most lennék középiskolás nem csinálnék mindent ugyanígy.

– Tanácsolná a gyerekének, hogy orvos legyen?

– Nem fogok semmit erőltetni! Az én feladatom, hogy megtalálja azt, ami érdekli, és olyan lehetőségeket próbálunk kínálni nekik, hogy tudjon dönteni és azt meg is tudja valósítani. Ez is egy rázós téma, az oktatás. Szerencse, hogy ez az interjú erről már nem szól!

Botás Enikő

Forrás: hazipatika.com, fotók: Fülöp Máté

Életigenlők.hu

Similar Posts