Az elismeréshajszoló magas szinten igazodik a vélt vagy valós elvárásokhoz, hogy cserébe dicséretet és szeretet kapjon. Így válik igazi kaméleonná.
Ismer olyan embert, aki minden alkalmat megragad, hogy említést tegyen az eredményeiről, rangjáról, díjairól vagy akár csak a jó genetikájáról? Csak úgy mellesleg, közbevetőleg, és mégis jelentőségteljesen… Van olyan barátja, aki fáradhatatlanul pásztázza az emberek véleményét, és a netre posztol minden látványos pillanatot az életéből, hogy a legjobb színben tüntesse fel önmagát?
Mindeközben belül üresnek, boldogtalannak érzi magát, s gyakran él meg fájdalmasan intenzív irigységet mások iránt. Vagy olyan, aki képes órákig görgetni a közösségi oldalakat, és kritizálni mindenkit, akit magánál jobbnak, szebbnek lát. Ha viszont őt éri kritika, vérig sértődik, és elutasításnak veszi a semleges vagy elmaradt visszajelzéseket is.
Mások véleménye
Ha ráismert valakire – netán önmagára – biztos lehet abban, hogy az illető az úgynevezett „elismeréshajszolás sémában” éli az életét. Az elismeréshajszoló sorsát nagymértékben befolyásolja mások véleménye. Folyamatosan kifelé figyel, a külvilágból jövő impulzusok határozzák meg a választásait, a hangulatát.
Amikor időnként mégis önmagába néz, bizonytalanná, szomorúvá válik, és egyedül szinte mindig unatkozik. Az intim kapcsolatai viszonylag felszínesek, mert nehezére esik megnyílni. Azt hiszi, hogy ha valaki megismerné a valódi énjét, akkor biztosan megvetné és elhagyná őt. Sokszor néz a tükörbe, de a belső tükre vak. Mások szemében keresi önmagát.
A két típus
Az egyik altípusa állandó megfelelési kényszerrel küzd, könnyen befolyásolható, vezethető. Előítéletes, önalávető, sok mindenre képes némi elismerésért, megbecsülésért. Ebben a típusban az elismeréshajszolás sémával a behódolás séma is együtt jár, ami szélsőséges formájában teljes önfeladáshoz és szolgai alkalmazkodáshoz vezet. „Szeressen már valaki!” – így sikolt mélyen belül, de ez a gyötrő vágy sosem talál kielégülést, mert a viselkedésével inkább ellenszenvet vált ki: sokszor kihasználják, sajnálják és lenézik.
A másik típus a narcisztikus, aki az elismeréshajszolás mellett a feljogosítottság sémában él. Felsőbbrendűnek tartja magát, a különleges jogaiban hisz, abban, hogy bármit megtehet, tekintet nélkül másokra. Követelőző, versengő, mániákusan vonzódik a hatalomhoz. Ellenállhatatlanul vágyik arra, hogy a legjobbakhoz, a leghíresebbekhez, a legszebbekhez tartozhasson. Nincs benne könyörület, ha éppen útjában áll valaki, és ha megszerzi, amit akar, gátlás nélkül dicsekszik a teljesítményével. A lelke mélyén meggyőződése azonban, hogy ő sosem kaphat szeretetet, ezért inkább csodálatot, elismerést és rajongást igyekszik kiváltani másokból. Mottója: „Csodáljatok, hódoljatok a nagyságomnak!”
A két típusban az a tragikus közös vonás, hogy a hatalmas befektetett energia ellenére egyik sem képes az önmegvalósításra, mivel éppen az „önvaló” vész el ebben a hajszában. A személyiség elnyomja a saját hangját, hogy meghallja mindenki másét. Elveszti a saját álmait, hogy kollektív ideáloknak feleljen meg. Lehet az illető előadóművész, politikus, pap, orvos, tanár vagy háziasszony, a siker fontosabbá válik a belső értékeknél, és elviselhetetlen szorongást okoz a tökéletességre törekvés. Mindkét típus tele van önbizalomhiánnyal és kétségekkel, de a narcisztikus ezt képes mindenki elől – néha még maga elől is – elrejteni.
Forrás: hvg.hu/pszichologiamagazin
