Kérjük, egy megosztással támogasd portálunkat!
OLVASÁSI IDŐ KB. 3 perc

„Az egyik főorvos is biztatott már az elején, hogy beszéljek a betegségről, mert az sokat jelenthet másoknak is, felszabadítólag hathat, mert segíthet ledönteni a tabukat és a szégyenérzetet.” – Pásztor Erzsi

Már a kaputelefonba két szót beleszólva is kedvességet sugároz, majd elegánsan, teli energiával nyit ajtót hatodik emeleti panellakásában Pásztor Erzsi. A 83. évében járó színésznő profi nyilatkozó, aki fesztelenül, sokat kacagva ontja a történeteket. Pedig nem vidám dolgokról mesél. Közben sem önkritikáját, sem másokkal szembeni kritikáját nem rejti véka alá, mert azt tartja: az ő korában már nem kell óvatoskodnia a véleményével. Azért azt érezni, hogy miről beszél szívesen, s hanglejtésével azt is jelzi, mit árul el csak négyszemközt, mit nem szeretne nyomtatásban látni, nehogy megbántson vele valakit. Korábban sehol sem beszélt daganatos betegségéről nyíltan, most a Rákgyógyítás Magazint és a Rákgyógyítás.hu civil betegtájékoztató portált választotta, hogy elmondja történetét, miként vészelte át a végbélrák megpróbáltatásait. Ha valaki egy bő fél évvel ezelőtt látta volna a kórházi ágyon, nem nagy tétben fogadott volna arra, hogy felépül. Példája azonban sokaknak erőt adhat, akik most küzdenek a betegséggel, mert megmutatja: még nyolcvanon felül is talpra állhat az ember és maga mögött hagyhatja a rákot – bízunk benne, hogy végleg.

– Sosem beszélt még nyilvánosság előtt a rákbetegségéről.

– Nem akartam, hogy ezzel foglalkozzanak. Ha felmegyek a színpadra, engem lássanak, ne azt találgassák, éppen hogy vagyok. Akinek kellett, az tudott róla, a családom és a beavatott kollégáim diszkréciójában bízhattam. Amikor pedig a sajtótól egyre többen rákérdeztek, hogy miért tűntem el tavaly hónapokra, elütöttem azzal, hogy az ízületeimet kúrálom, pihenek. Később is csak annyit mondtam, hogy túl vagyok egy nagy betegségen, téma lezárva, beszéljünk másról.

Pásztor Erzsi - Fotó: B. Papp László– Most miért meséli el mégis?

– Mert mostanra végigcsináltam. Az egyik főorvos is biztatott már az elején, hogy beszéljek a betegségről, mert az sokat jelenthet másoknak is, felszabadítólag hathat, mert segíthet ledönteni a tabukat és a szégyenérzetet. Kicsit meg is sértődött, amikor nemet mondtam. Azt válaszoltam neki: én nem ezzel akarok bekerülni a tévébe, meg a bulvárba. Előbb érjünk a végére. Ezzel a mostani interjúval egyébként bajban vagyok, mert nem tudok tanácsot adni, hogy mások hasonló helyzetben mit csináljanak. Nyilván nekem szerencsém is volt, meg jó orvosok kezébe is kerültem, mindig azt csináltam, amit mondtak. Legalábbis majdnem mindig. Mindehhez még hozzájárult az is, hogy nagyon jó természetem van, ami segített máskor is, most is átlendülni a problémákon. Például a komor esős, téli napokon a korom ellenére is napsárga vagy piros pulóvert veszek fel, a sálam is csak úgy virít: mert odakint kosz van, rossz kedély, ezzel dobom fel magam és talán másokat is. Ugyanezt csináltam a betegség alatt és ez nekem segített. Azonban aki nem ilyen fajta, mint én, attól nem kérheti számon, hogy miért látja borúsan a világot, miért depressziós? Ez nem elhatározás, hanem adottság kérdése. Senki sem jókedvében mélabús.

– Mikor derült ki, hogy baj van?

– Vérzést tapasztaltam. Fogalmam sem volt arról, hogy mit kell csinálni. Ápolónő keresztlányomtól kértem segítséget, aki azonnal orvoshoz vitt. Ott rögtön mondták, hogy szövettani mintavételre van szükség. A doktornő azonban már akkor, ránézésre megállapította, hogy ez bizony biztosan rosszindulatú lesz. De mást is mondott ám! Méghozzá azt, hogy éppen a találkozásunkat megelőző héten látott engem színpadon és nagyon tetszett neki az előadás. Bennem ez olyan jó érzést keltet! Ezt azután nem is tudta a várható rossz hír előrejelzésével sem teljesen felülírni.

– A kezelések elején még színpadon állt.

– Végig játszottam a kezelések alatt. 2018 tavaszán kezdődött öt kemoterápiával, azt egy hónapig majdnem minden nap sugárterápia követte, utána még öt kemoterápia. Ez idő tájt egyetlen előadás sem maradt el miattam! Később sajnos már igen. Amikor vége lett a kezeléseknek, valószínűleg elérte a szervezetem a terhelhetőségének a határát. Borzasztó rosszul lettem, nem részletezem. Annyira legyengültem, hogy ki sem tudtam jönni a lakásból. Azt gondoltam, a nehezén már túl vagyok, majdcsak megerősödök. De még csak ezután jött a java! A kezelések ugyanis csak előkészítették a műtétet. Az operáció előtti konzultáción a sebész szavai letaglóztak. Akkor közölte: elkerülhetetlen a végbél kiültetése a hasfalra. Azzal biztatott, hogy ez csak átmeneti lesz, de akkor is összeomlottam. Végül azt mondtam neki: a kezébe adom az életem, cselekedjen tapasztalata és belátása szerint. Megtörtént a műtét.

A teljes interjú a Rákgyógyítás.hu oldalon olvasható: Pásztor Erzsi végbélrákról, testi-lelki felépülésről

Életigenlők.hu

Similar Posts