Az állatok közelsége egészen különleges kapcsolatot teremthet ember és természet között. A velük való együttélés megtanít figyelni, alkalmazkodni, gondoskodni, felelősséget vállalni és megtapasztalni az élet körforgását, miközben olyan élményeket ad, amelyekre egy városi, mesterséges környezetben élő embernek egyre ritkábban van lehetősége.
Gyerekként egy tanyán nőtt fel állatok között, fiatalon azonban egészen másfelé vitte az élet: médiáról álmodott, majd Angliába utazott, ahol végül négy évet töltött, és ott ismerte meg férjét, Borist is. Hazatérésük után azonban egyre erősebben vágyott arra, hogy saját gyerekeinek is megadja azt a szabadságot, önfeledt boldogságot, valamint azt a természetközeli életet, amelyben ő maga felnőtt. Így lett a soltvadkerti tanya a család életének legfontosabb helyszíne, és így született meg a Vad-kert mai világa. Brosius-Szomor Dórával gyerekkorról, útkeresésről, családról, állatokról és arról beszélgettünk, hogyan vált egy családi örökségből közös életforma.
Kétéves korodban költöztetek Kútágasdűlőre, és ott nőttél fel a tanyán. Milyen volt számodra a gyerekkor? Mi az első kép vagy emlék, ami eszedbe jut róla?
Ha visszagondolok a gyerekkoromra, nekem elsősorban a szabadság jut eszembe. Tanyán felnőni egészen más világ. Nem kellett programot szervezni, hogy történjen valami, a természet és az állatok adták a programot. Kint voltunk, mentünk, felfedeztünk, állatok vettek körül bennünket, és közben teljesen észrevétlenül tanultuk meg, hogyan működik a természet. Mezei gyíkokat próbáltunk betanítani dolgokra, hangyákat utaztattam rózsaszirmokon pocsolyákban, fára másztunk, ebihalakat figyeltünk meg, bunkert építettünk. És tudnám sorolni a végtelenségig. Akkor még nem tudtam, hogy milyen nagy ajándékot kapok ezzel. Gyerekként ez volt a természetes. Nem gondolkodtam azon, hogy milyen szerencsés vagyok. Felnőttként, és főleg amióta nekem is gyerekeim vannak, értettem meg igazán az értékét. Talán ezért is lett később ennyire fontos számomra, hogy Hunter és Eden is kapjon ebből a fajta gyerekkorból.
Tinédzserként rádiós vagy újságíró szerettél volna lenni. Mi vonzott akkoriban a média világában, milyen életről álmodoztál?
Én tinédzserként elég lázadó voltam. Nagyon szerettem társaságba, bulikba járni, és akkoriban kifejezetten vonzott a szereplés is, az, hogy ismert legyek. Valószínűleg ezért is kezdett el érdekelni a média világa. A rádiózásban pedig volt valami, amit különösen izgalmasnak találtam. Elképzeltem, milyen jó lehet ott ülni egy rádióstúdióban, érdekes emberekkel beszélgetni, zenéket berakni és majd milyen sokan hallgatnak. Akkor nekem ez egy nagyon ideális életnek tűnt. Érdekes visszagondolni rá, mert végül nem lettem rádiós, de az, hogy szeretek emberekhez szólni, történeteket mesélni, mégis megmaradt. Csak nem egy rádióstúdióban teszem, hanem a Vad-kert közösségi média felületein.
Felvettek az egyetemre, mégis inkább Angliába mentél nyelvet tanulni. Az eredetileg tervezett hat hónapos külföldi tartózkodásból pedig négy év lett. Mit kaptál ezektől az évektől?
Amikor megtudtam, hogy felvettek az egyetemre, még volt egy félévem a kezdésig. Úgy gondoltam, kicsit kimegyek Angliába, megpolírozom az angol tudásomat, szerencsét próbálok, aztán fél év múlva hazajövök és kezdem az egyetemet. Ehhez képest négy év lett belőle. Az eleje egyáltalán nem úgy alakult, ahogy elképzeltem.
Babysitternek mentem ki, és az első két családnál, különböző okok miatt, de nagyon rossz körülmények közé kerültem. Nagyon nehéz időszak volt, nagyon megtépázta az önbizalmamat. Ráadásul indulás előtt a barátaim azzal búcsúztak tőlem, hogy „úgyis találkozunk pár nap múlva, mert te ezt nem fogod bírni”. Akkor tudtam, hogy bármi is lesz, fél évnél hamarabb nem jövök haza. A harmadik család már egy nagyon kedves, jómódú család volt, közben pedig megismertem Borist. Kaptam munkát egy étteremben, így otthagytam a babysitterkedést, Borisszal pedig egyre komolyabb lett a kapcsolatunk.
De Anglia igazán akkor változtatott meg, amikor egy idősek otthonában kezdtem dolgozni. Ott tanultam meg igazán, mit jelent az alázat, a kemény munka és a másik emberről való gondoskodás. Rengeteg szenvedést láttam, családokat, akik elveszítették a szeretteiket, a jellemem gyökerestől megváltozott. Sokkal jobban értékeltem azt, amim van, és azt, hogy mennyi mindenért lehetek hálás. Két évig dolgoztam ott, ezután egy bentlakásos intézményben, fogyatékossággal élő fiatal felnőttek mellett lettem tanársegéd. Az pedig megint egy egészen más világot nyitott ki előttem. Hihetetlen mennyiségű szeretetet kaptam tőlük, és óriási örömet jelentettek azok az apró vagy nagyobb sikerek, azok a kihívások, amelyeket együtt tudtunk megoldani. Abban a négy évben többet változtam, mint akkor változtam volna egy egész élet alatt, ha itthon maradok.
Angliában ismerted meg Borist, aki Dél-Afrikából származik. Két különböző országból, kultúrából és élethelyzetből érkeztetek. Mi volt az, ami ennyire összehozott benneteket?
Egy közös ismerős által találkoztunk Angliában, és azonnal kialakult közöttünk egy kölcsönös szimpátia és kíváncsiság egymás iránt. Összekötött bennünket, hogy mindketten egy kicsit kívülállók voltunk Angliában. Mindketten messze voltunk a családunktól, egy idegen országban próbáltuk megtalálni a helyünket. Engem nagyon érdekelt Boris története, hogy Dél-Afrikából hogyan és miért került Angliába, milyen életből érkezett, mit hozott magával abból a világból. Őt pedig ugyanígy érdekelte az én történetem, hogy mit keres egy magyar lány Angliában. Teljesen más kultúrából és más családi háttérből érkeztünk, és egyébként a személyiségünk is sok mindenben olyan, mint a tűz és a víz. De valahogy mégis klappoltunk. Onnantól kezdve kerestük egymás társaságát, a kapcsolatunk pedig egyre komolyabbá vált. Huszonegy éve ismerjük egymást, tizenkilenc éve vagyunk házasok, és született két gyönyörű gyerekünk. Boris megismerése egyértelműen az egyik legnagyobb dolog, ami az életemben történt.
Boris azelőtt egészen más életet élt. Milyen volt számára az átmenet az öltönyös menedzserlétből a gumicsizmás, állatokkal teli tanyasi életbe?
Nagyon hosszú útkeresés előzte meg azt az életet, amit ma élünk. Édesapám halála után itt maradt a családi kertészet, amivel egy ideig mi is próbálkoztunk, de nem tudtunk belőle megélni. Én végül elmentem dolgozni, Borisnak viszont a magyar nyelv teljes hiánya miatt nagyon nehéz volt elhelyezkednie. Akkor még bent laktunk a városban, ő pedig naponta kijárt a tanyára. Rendben tartotta a területet, kertészkedett, gondozta a szarvasokat és azt a néhány állatot, amit saját célra tartottunk.
Az igazi változás később, a gyerekek születése után kezdődött. Amikor otthon voltam velük, egyre komolyabban kezdtünk gondolkodni azon, hogy mit szeretnénk kezdeni ezzel a hellyel. Megnyertem a Fiatal Gazda pályázatot, és 2019 körül kezdtünk igazán komolyan gazdálkodni. Akkor váltunk fekete mangalica-tenyésztőkké is, és talán onnantól mondhatjuk, hogy Boris élete tényleg „gumicsizmássá” vált. Ezt az egészet együtt tanultuk. Attól, hogy én tanyán nőttem fel, nem tudtam mindent az állattartásról és a gazdálkodásról. Könyvekből, az internetről, más gazdáktól és legfőképpen a saját tapasztalatainkból tanultunk.
Borisnál szerintem akkor történt az igazi, szinte 180 fokos fordulat, amikor már nem egyszerűen az én családom tanyájaként tekintett erre a helyre, hanem elkezdte a sajátjának érezni. Amikor már a saját ötleteinket, a saját pénzünket, a munkánkat és főleg a közös álmainkat tettük bele. Onnantól már nem egy olyan élethez kellett alkalmazkodnia, amit készen kapott, hanem ő is építője lett ennek a világnak.
Édesapád hirtelen halála után hazatértetek Magyarországra. Milyen volt visszatérni arra a helyre, amelyhez megannyi gyerekkori emlék kötött, immár felnőttként, és egy új élet terveivel?
Apu a biztonságot jelentette. A hazatérésben volt egy hatalmas hiány, egy űr. Először beköltöztünk a városba. Csak később, a gyerekek születése után költöztünk ki a farmra. Arra viszont a mai napig emlékszem, amikor először aludtunk itt és másnap reggel felébredtem. Valami nagyon régi, gyermeki biztonságérzés tért vissza bennem. Ugyanaz az érzés, amit kislányként éreztem, amikor még gondtalan volt az élet. Aput már nem kaphattam vissza, de valamit mégis visszakaptam abból a biztonságból, amit ő és az otthonom jelentett nekem. És ezt a mai napig érzem. Számomra ez megfizethetetlen.
A családban már korábban is volt hagyománya az állattartásnak, édesapád többek között dámszarvasokat és gímszarvasokat tartott. Mikor vált számodra világossá, hogy nem egyszerűen folytatni szeretnéd, amit ő elkezdett, hanem a saját elképzeléseitek szerint valami újat is építenél belőle?
Megnyertem a Fiatal Gazda pályázatot, de akkor még egyáltalán nem a mai Vad-kert volt a fejemben. Akkor azt gondoltam, hogy sertéstenyésztők leszünk, mellettük maradnak a dám- és gímszarvasok, ebből szépen megélünk majd, és nagyjából ennyi. Az egész sokkal egyszerűbb tervnek indult. Aztán megszülettek a gyerekek és velük együtt az elképzeléseink is elkezdtek megváltozni. Hunter születésekor még bent laktunk a városban. Minden nap kijártunk vele a tanyára, de szinte csak látogatóba jártunk arra a helyre, ahol én felnőttem.
Emlékszem, tologattam a babakocsit a városban a betonon, és rájöttem, hogy azt szeretném, hogy a gyerekeim a tanyán nőjenek fel. Mert ha a saját gyerekkoromra gondolok, nekem az tényleg egy mesevilág volt. Nincs olyan emlékem belőle, ami negatívként maradt volna meg bennem. Rájöttem, hogy ez a legnagyszerűbb dolog, amit a gyerekeimnek tudok adni. Így költöztünk ki végül a tanyára, és Eden már ebbe az életbe született bele. Aztán ahogy nőttek a gyerekek, úgy szaporodtak körülöttünk az állatok is. Mi Borisszal mindketten nagyon szeretjük az állatokat, a gyerekek pedig egészen természetesen kapcsolódtak hozzájuk.
Aztán az óvodás társak, barátok, ismerősök is egyre többször szerettek volna kijönni. Utána már ismeretlenek is megkerestek bennünket, hogy elhozhatnák-e a gyerekeiket, megnézhetnék-e az állatokat. Egy idő után akkora lett az érdeklődés, hogy egyszerűen nem lehetett mindenkit külön-külön fogadni. Ekkor kezdtem el nyílt napokat szervezni. És ez alatt született meg az, ami ma a Vad-kert. Nem volt egy pillanat, amikor leültünk Borisszal, és megrajzoltuk, hogy pontosan ilyennek kell lennie. Alakult velünk együtt és azóta is alakul. Először csak gazdálkodni akartunk. Aztán szerettünk volna a gyerekeinknek olyan gyerekkort adni, amilyen nekem is megadatott. Végül pedig rájöttünk, hogy ezt az élményt nemcsak nekik szeretnénk megadni, hanem más gyerekeknek is – különösen azoknak, akiknek egyébként talán soha nem lenne lehetőségük ilyen közel kerülni az állatokhoz és a természethez. Így lett édesapám örökségéből lassan a mi saját álmunk is.
A gyerekeitek állatok között nőnek fel, segítenek a farmon. Természetes része az életüknek a születés, a gondoskodás, a betegséggel vagy veszteséggel való találkozás is. Mit gondolsz, mit tanít nekik mindez az életről, a felelősségről és az elmúlásról?
Ugyanúgy, ahogy én is ebben nőttem fel, azt látom, hogy egy tanyasi gyerek, aki állatok között él, egészen másképp viszonyul az élethez és az elmúláshoz. Náluk a születés, a gondoskodás és a halál is az élet természetes körforgásának része. Egészen más kapcsolatuk alakul ki az étellel is. Ha valaki csak a boltban, fólia alatt találkozik a hússal, könnyű nem belegondolni abba, milyen folyamat vezetett odáig. A mi gyerekeink viszont tudják, honnan származik. Látják, hogy egy állatot hónapokon vagy akár éveken keresztül etetni, gondozni kell. Nagyon fontos, hogy egy állatnak a lehető legjobb élete legyen. Hiszen egyszer majd a testével fog bennünket táplálni. Nekem ebben nem ellentmondás van az állat szeretete és elfogyasztása között, hanem hatalmas felelősség, tisztelet és hála.
Hunter egyszer nagyon érdekes módon mutatta meg nekem, hogyan gondolkodik erről. Volt egy kiskacsa, ami olyan súlyosan megsérült, hogy meg kellett szabadítanunk a szenvedésétől. Hunter nagyon szereti a baromfikat, nézte az elpusztult kis állatot, majd egyszer csak megkérdezte: „Anya, megsütjük?” Mondtam neki, hogy „dehogy, kisfiam, még csak pihés”. Erre azt válaszolta: „De nem akarom, hogy kárba vesszen szegény.”
Első hallásra ez talán furcsán hangzik annak, aki nem ebben nőtt fel, de Hunter számára az tűnt pazarlásnak, ha egy állat élete egyszerűen véget ér, elássuk és semmivé lesz. A gyerekek megtanulják, hogy a húsnak értéke van, amit nem szabad eltékozolni. Talán ezt szeretném a leginkább átadni nekik: hogy az élet érték. Az étel érték. Egy állat élete érték. És ha valaminek az életéből mi kapunk, azért hálával és tisztelettel tartozunk. Az elmúlást pedig nem lehet kizárni az életből.
A Vad-kertben az állatszeretet és a gazdálkodás nagyon szorosan összetartozik. Ti nagyon kötődtök az állatokhoz, miközben állattenyésztéssel is foglalkoztok. Hogyan tudod ezt a két oldalt – a szeretetet és a gazdálkodással járó realitást – összeegyeztetni magadban?
Nekem az állatszeretet és a gazdálkodás soha nem volt egymásnak ellentmondó dolog. Aki ebben nő fel, megtanulja, hogy lehet egy állatot szeretni, gondoskodni róla, és közben elfogadni azt is, hogy egy gazdaságban az állatoknak különböző szerepük van. De vannak olyan állataink is, amelyek egyszerűen családtaggá válnak, és soha nem kerülnek vágásra. Mert hiába gazdálkodunk, emberek vagyunk, érzésekkel és kötődésekkel.
Milyen állatokkal éltek a birtokon? Van-e olyan állatotok, amelyik valamilyen különleges tulajdonsága vagy története miatt egészen közel került a szívetekhez?
Vannak gím- és dámszarvasaink, mangalicáink, lovaink, lámáink, kecskéink, birkáink, nyulaink, emuink, zebunk, rengeteg féle baromfink – tyúkok, kacsák, libák, pulykák, gyöngytyúkok –, és az évek során hüllők, rovarok is helyet kaptak nálunk. Vannak közöttük olyanok, amelyek valamiért egészen mélyen beírják magukat az ember szívébe. Általában azok, amelyekért meg kellett küzdenünk. Amelyiket cumisüvegből neveltük, amelyik mellett éjszakáztunk, amelyik beteg volt, vagy amelyiknek valamiért nagyobb szüksége volt ránk.
Én nagyon szeretek állatot nevelni. Talán ezért is kerülnek hozzám újra és újra az árva vagy valamilyen okból anyjuk nélkül maradt kicsik. Voltak őzgidák, szarvasborjak, bárányok, és ezekhez az ember óhatatlanul sokkal jobban kötődik. Amikor három óránként kelsz hozzá, eteted, aggódsz érte, aztán egyszer csak azt látod, hogy már szalad utánad, akkor kialakul egy egészen más kapcsolat. De azt is megtanulja az ember az évek alatt, hogy az állatszeretethez az elengedés is hozzátartozik.
Volt olyan állatunk, amelyikért mindent megtettünk, mégsem tudtuk megmenteni. Ezeket a mai napig nagyon nehezen viselem. A legnagyobb kedvenceim talán az általam nevelt kisbárányok. Amikor hozzám kerülnek, sokszor még olyan kis rozogák, mintha a bőrük túl nagy lenne rájuk. Aztán napról napra látom, ahogy erősödnek, szépen lassan „kitöltik” magukat, egyre szebbek, arányosabbak és életrevalóbbak lesznek. Elkezdenek szaladgálni, ugrándozni, bohóckodni körülöttem. Lehetetlen nem szeretni őket.
A természetismereti és szemléletformáló programokon olyan gyerekek is találkoznak az állatokkal, akik addig legfeljebb könyvben vagy képernyőn látták őket. Mi az, ami általában a legjobban megérinti vagy meglepi őket?
Talán a kecskefejésnek van az egyik legnagyobb sikere. Sok gyerek számára a tej „a kartondobozból jön”. Amikor viszont ott állnak egy kecske mellett, látják, hogyan történik a fejés, sőt ők maguk is kipróbálhatják, hatalmas élmény. Sokan meglepődnek és közben rengeteg kérdésük lesz. Nekem pedig pontosan ez a célom: kérdezzenek, érdeklődjenek, tapasztaljanak, éljék meg a valóságot.
Amikor vendég előadót hívok, igyekszem mindig valami újabb állatot vagy témát is „porondra tenni”. Volt már például külön előadásunk a sünök életéről, az Állatok Világnapjára pedig érdekes rovarokkal, óriáscsigával, hörcsöggel, kígyóval és más különleges kisállatokkal készülünk. Nekünk is vannak hüllőink, és azt látom, hogy a kígyók mindig óriási érdeklődést váltanak ki a gyerekekből. Ami még nagyon érdekli őket, azok a hazai agancsos vadfajaink. Meglepően sokszor keveredik a gyerekek – de sok esetben még a felnőttek – fejében is a gímszarvas, a dámszarvas és az őz, és az is, hogyan növekszik az agancs, miért és mikor hullajtják el. Nálunk mindhárom állatfajt élőben láthatják, kézbe vehetik a hullajtott agancsokat, és így sokkal érthetőbbé válik számukra az egész.
Ha most visszagondolsz arra a kislányra, aki a tanyán nőtt fel, majd egyszer csak elindult, hogy megtalálja a saját útját, mit gondolsz: meglepődne azon, ahol ma tartasz?
Szerintem csak nézne nagy szemekkel, ha elmesélném neki, mi minden történt közben. A jót, a rosszat, a nehézségeket, az örömöket, azt, hogy mennyi minden nem úgy alakult, ahogy valaha elképzeltem. De talán a legjobban azon csodálkozna, hogy mekkora kört tettem meg, mennyi helyre eljutottam, mennyi mindent kipróbáltam és végül kikötöttem ugyanoda, ahonnan indultam és végül itt találtam meg, amit mindig is kerestem: önmagam.
Ha egyetlen dolgot kellene megfogalmaznod arról, hogy mit jelent számodra ma a Vad-kert – nem vállalkozásként, nem farmként, hanem az életed részeként –, mi lenne az?
A Vad-kert mi vagyunk. Beletettük az ötleteinket, mindazt, amit szeretünk, ami szép számunkra, amiben hiszünk és ami értéket képvisel. Aztán közben rájöttem, hogy ez fordítva is megtörtént. Miközben mi építettük a Vad-kertet, a Vad-kert is épített minket. Formált, tanított, változtatott rajtunk. Valahogy eggyé váltunk.
A Rák Ellen- Az Emberért, A Holnapért Társadalmi Alapítvány jelképe a tizenkét szirmú egészségvirág. Melyik szirom áll hozzád a legközelebb, és miért?
Én az imát és a pozitív gondolkodást választanám. Számomra ez a kettő elválaszthatatlan egymástól. A pozitív gondolkodáshoz nekem nagyon sokat ad a hitem és az ima. Amikor közel érzem magam Istenhez, könnyebb más szemmel nézni a problémákra is. Nem feltétlenül lesznek kisebbek, de én erősebbnek érzem magam hozzájuk.
Mi az életigenlésed, Dóri? Mi az, ami a hétköznapokban újra és újra erőt ad és emlékeztet arra, hogy jó élni?
Van egy nagyon igaz idézet David Steindl-Rast-tól: „Nem a boldogság tesz minket hálássá, hanem a hála az, ami boldoggá tesz minket.” A Rák Ellen- Az Emberért, A Holnapért Társadalmi Alapítvány jelképére is, ha ránéz az ember. Milyen kézenfekvő egyszerű szavakat hordoznak a szirmok. Mégis milyen hálásak lehetünk értük! Élni jó!
A Vad-kert nyílt napjain Dóriék szeretettel várják az érdeklődőket. Iskolai, óvodai és más, minimum 10 fős csoportok számára külön látogatás is lehetséges, előre egyeztetett időpontban.
https://www.facebook.com/vadkertdeer/
https://www.vadkert.eu/
Molnár Éva
*** *** *** ***
Ha tetszett a cikk, kérjük támogasd A Rák Ellen- Az Emberért, A Holnapért Társadalmi Alapítvány munkáját, hogy tovább működtethessük az Életigenlők rákellenes médiaportált, kiadhassuk az Életigenlők magazint, egészségfesztivált, konferenciákat szervezhessünk, onko-segítő telefonos tanácsadással segíthessünk! Az alapítványról a rakellen.hu weboldalon találsz bővebb információkat, pénzbeli támogatás a 11713005-20034986-00000000 számlaszámon, 1%-os rendelkezés május 20-ig a 19009557-2-43 adószámmal lehetséges. Köszönjük!
You must be logged in to post a comment.