Mészáros Mihály gyógyulásának története
Túlélte a rákot, de nem ettől változott meg igazán. Hanem attól, ahogyan közben elkezdett figyelni magára, az élet apró részleteire, amik korábban észrevétlenek maradtak.
A legtöbben hallgatnak róla. Mészáros Mihály inkább kiírta magából a gondolatait. Blogjában végig kísérte saját rákbetegségének történetét: megrázóan őszintén, keserédes humorral. A blogból könyv is született, tanulságos olvasmány mindazoknak, akik a búslakodás helyett az életigenlést választják. Nem akart hős lenni, mégis sokak számára példakép lett. Ma már tünetmentes. A betegséget maga mögött hagyta, de az élmények, felismerések és a változások vele maradtak. Ebben az interjúban arról mesél, milyen volt szembenézni a végbélrákkal, majd visszatérni a szürke hétköznapokba.
Altezza álnéven írsz blogot, „Vissza a szürke hétköznapokhoz!” címmel. Miért ezt a nevet és címet választottad? Mit jelent számodra az a bizonyos „szürke hétköznap”?
Az Altezza név egy korábbi autómnak köszönhető. Igazán mögöttes tartalma nincs, a blog írásakor egyszerűen ezt a nevet kezdtem használni, ami mára amolyan védjegyem is lett, a fotós oldalam is ezen a néven fut. A blog címe már tudatos választás volt, azzal az akkori cél kifejezése volt a szándék, ami igen egyszerű volt: mihamarabb visszatérni a megszokott hétköznapokhoz. Ezeket a napokat szokták sokszor szürke hétköznapoknak titulálni, miközben, ha belegondolunk, ezek a napok is sok színes élményt nyújtanak. Legyen az egy jó beszélgetés, egy közös filmnézés a családdal vagy éppen egy sikeres pillanat a munkahelyen. Összességében valami ilyesmit jelent számomra egy szürke hétköznap.
Mikor és hogyan vetted észre, hogy valami nincs rendben? Szűrés, önvizsgálat, konkrét panasz – mi volt az első jel?
Tulajdonképpen egyetlen tünet volt: a mellékhelyiség látogatásának gyakorisága változott meg. Az ilyen betegségek tüneti leírásánál a leggyakrabban a hasmenés az, amiről hallani, olvasni lehet, nálam azonban inkább az ellenkezője történt, olykor hosszú napokig nem történt semmi, majd mikor igen, akkor annak a befejezése volt hasmenésszerű. Az érdekessége az volt, hogy hosszú időszakok teltek el úgy, hogy minden normális volt közte, éppen ezért inkább valami allergiára, ételintoleranciára gondoltam eleinte. A felkeresett gasztroenterológus is ezen a vonalon indult el, majd néhány hónappal később, a további vizsgálatok részeként megtörtént tükrözés adta meg a választ a tünet okára.
A családodban előfordult korábban daganatos betegség? Lehetett valami olyan tényező, ami hozzájárulhatott ahhoz, hogy ilyen fiatalon szembe kellett nézned vele?
Az édesanyámnak volt ugyanilyen betegsége, az ő számára ez végzetes is volt, így édesapámhoz hasonlóan nem élhette meg az 50. születésnapját. A családi érintettség okán logikus következtetés lenne a genetikai vonal, azonban ezt nem erősítette meg egy későbbi vizsgálat, melyet a kezelő onkológusom kezdeményezett. Így marad az a feltételezés, hogy valamilyen külső ok volt a nyavalya kiváltója.
Emlékszel arra a pillanatra, amikor kimondták: rák? Mit éreztél? Volt benned félelem, düh vagy valami egészen más?
Ahogy azt gyakran mondani szoktam, ki lehetett bírni röhögés nélkül a diagnózis napját. Félelem valószínűleg volt bennem, de mivel másnap reggel már mehettem is az onkológiára, sok időm nem volt tűnődni a dolgon. Düh biztosan nem volt bennem, nem is lett volna kire, mire dühösnek lenni. Az élet néha nem csak kellemes dolgokat hoz, ezért felesleges mást, másokat okolni, dühösnek lenni.
Mi történt közvetlenül a diagnózis után? Mik voltak az első lépések?
A diagnózis egy Valentin nap délutánján történt, a másnap kora reggel pedig már a Szent Margit kórház onkológiai osztályának várójában talált. A kezelőorvosom Farczády Enikő lett, akiről csupa jó dolgot tudok elmondani. Ezt követően jöttek a laborvizsgálatok, CT, MR.
Volt műtét, kaptál kemoterápiát, sugárkezelést?
Egy műtét volt tervezve, végül kettő lett, mivel egy ideiglenes sztómát is nyertem az első alkalommal. A sztómazsák ragasztójával kapcsolatos kalandjaimat megírtam anno, de szerencsére annyira nem ragadt, hogy egy második műtét ne tudta volna eltávolítani. A nyoma természetesen megmaradt a hasamon, de a modellkarrierem valószínűleg nem ezen múlt. A műtétek előtt kaptam 28 sugárkezelést, annak első és utolsó hetében pedig 5-5 kemoterápiás kezelést. A második műtét után egy prevenciós kemónak is nekifutottunk, de az már annyira nyomasztott, hogy pánikrohamos rosszullétem volt, és a kezelés abbahagyása mellett döntöttünk.
Hogyan élted meg ezt az időszakot fizikailag és lelkileg?
Alapvetően a kezelések alatt a normál hétköznapok zajlottak, annyi különbséggel, hogy vagy munka előtt, vagy munkából kiszaladva kezeléseket kaptam. Szerencsére nem volt olyan mellékhatás, ami akadályozott volna valamiben, így a munka mellett eljártam focizni, vásárolni és a családi programok is meg tudtak maradni. A külvilág számára tulajdonképpen egy átlagembernek látszódhattam.
Van olyan mondat a kezelőorvosodtól, amit azóta is magaddal viszel?
Egy mondatot nem tudnék kiemelni. A hozzáállása, segítőkészsége az, ami emlékként mindenképpen megmaradt. Mindig éreztem, hogy számíthatok rá, és ez sokat jelentett.
Mit tanított neked a betegség a lelki fejlődésed szempontjából?
Biztosan megváltoztam, de ez valószínűleg akkor is így történt volna, ha ez a kaland kimarad az életemből. Hogy milyen ember lennék ez utóbbi esetben, azt természetesen nem tudom megmondani. Talán kevésbé lennék aggodalmaskodó.
Változtattál-e életmódodon, napi rutinodon, gondolkodásodon?
A napi rutinom étkezéssel kapcsolatos részén kénytelen voltam változtatni, mivel a kioperált bélszakasz hiánya rákényszerített. A mikor, mit és mennyit eszem témakör egy olyan meghatározó részévé vált a mindennapoknak, ami alapvetően befolyásolja, hogy mit tudok csinálni. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, akkor azt tudom mondani, hogy a nap nagy részében nem, vagy alig eszem valamit. És ha eszem, akkor nagyon sokszor minden nap ugyanazt a dolgot, amiről úgy gondolom, hogy nem fog problémát okozni. Az átszabott belsőm miatt nagyon megváltozott a mellékhelyiség látogatásának gyakorisága, ami nagyban befolyásolja, hogy miként tudok dolgozni, jönni-menni. Az előző kérdéshez így azt tudnám még válaszolni, hogy önfegyelmet biztosan fejlesztett ez a történet.
Hogyan reagált a környezeted? Megosztottad másokkal, mi történik? Kik voltak melletted?
Titkot a blog elkezdése előtt sem csináltam a dologból, de részleteket akkor még azok tudtak csak, akikkel napi kapcsolatban voltam. Az ismerősök egy részét én vigasztaltam, ami azért furcsa dolog. Blogot írni nem terveztem, de a kezelések, illetve az azokhoz kapcsolódó groteszk élmények hatására úgy döntöttem, hogy elkezdem azokat leírni, mert egész egyszerűen viccesnek találtam az élményeket. Néha ez a vicc keserédes volt, de attól még vicces. A bejegyzések már a távolabbi ismerősök és idegenek számára is napi gyakorisággal számoltak be az „élményeimről”. A feleségem és néhány közelebbi barát volt, akik alapvetően támogattak, bár talán erre olyan nagy szükség nem is volt minden nap. Ugyanakkor hosszú barátságok megszűnését is eredményezte a kezelések időszaka. Volt, ahol egy nekem szánt, nem túl szerencsés megjegyzés, volt, ahol a nekem ajánlgatott áltudományos kezelés túlzó mértéke volt ennek a kiváltó oka.
Az írásaidban sokszor megjelenik a fanyar humor és az őszinte önreflexió. Hogyan segített neked ez a stílus a betegséged idején?
Az írásokból megismerhető stílus a személyiségjegyem, egyszerűen ilyen vagyok. Sokszor látom a fonákját a dolgoknak, amit lehet, hogy nem mindenki ért vagy szeret, de nagyjából így telnek a hétköznapjaim. Volt, aki azt mondta a napló írásának idején, hogy ezzel írom ki magamból a betegséget, de ilyen célom ezzel nem volt. Ettől függetlenül lehet, hogy ilyen szerepet is be tudott tölteni.
Mikor jött el az a pillanat, amikor úgy érezted, valóban túl vagy a legnehezebb részen és elkezdhetsz újra élni?
Ilyen pillanat nem volt. Ez egy folyamat, ahogy mondjuk a felnőtté válás, ami nem a 18. születésnapján valósul meg varázsütésre az ember életében. Az biztos, hogy ez egy hosszabb folyamat volt.
Miért döntöttél úgy, hogy a történetedet könyv formájában is elmeséled?
A könyv formátum ötlete a blog olvasóinak köszönhető. Volt például olyan, aki megírta, hogy az édesanyjának kinyomtatta a blogom addigi tartalmát és azt adta neki karácsonyra. Mivel érintett volt, úgy érezte, hogy segíthetnek neki az általam leírtak. Sokan vannak, akik nem olvasnak blogokat, hozzájuk talán a nyomtatott formátum könnyebben eljut. Viszont azt nem éreztem helyénvalónak, hogy ezzel én pénzt keressek, ezért már az első pillanatól úgy indult a könyvkiadás, hogy a rám eső bevétel az engem kezelő két intézménynek kerül elutalásra.
Milyen tanácsot adnál azoknak, akik most járnak hasonló úton?
Legyenek résen! Ahogy írtam, a blog létrejöttének oka a furcsa élmények megörökítése volt. Az egyik ilyen az volt, mikor a váróban az egyik betegnek láthatóan kihívást okozott megfejteni azt, hogy miként jusson be az orvoshoz azon az ajtón, amin nincs kilincs, csak egy kulcs a zárban. Akkor jutott eszembe, hogy ha egy ilyen akadály megoldása problémát okoz, akkor vajon hogyan fog eligazodni a páciens a kezelések útvesztőjében? Arra bíztatok mindenkit, hogy kérdezzen az orvostól, olvasson tudományos hátterű anyagokat és használja a józan eszét! Tudom, ez furcsán hangzik, de tényleg hasznos tud lenni.
Ha lenne egy üzeneted a húszéves önmagadhoz, mit mondanál neki?
Hogy vegyen Google részvényeket! A viccet félretéve, van, hogy eszembe jut, mennyivel jobb lett volna húszévesen annyit tudni, mint most, de ezzel valószínűleg más is így van. Annyi hasznos dolgot lehetne a mai tudásomból átadni, hogy nehéz egyet kiválasztani. Mivel ez a beszélgetés most az egészségről szól, talán azt, hogy menjek el orvoshoz, orvosokhoz.
Hogy vagy most? Mit teszel azért, hogy megőrizd a tünetmentességet?
A létszám stimmel, így nagy baj nem lehet! Külön dolgokat nem teszek, alapvetően tartom magam ahhoz, amilyen eddig is voltam, hiszen sosem dohányoztam, nem iszom alkoholt, még kávézni sem szoktam. Próbálok valamennyit mozogni, de ez mostanában picit nehezebb, mert sokat dolgozom, vagy éppen valamilyen hobbi, mint például a fotózás köt le. Persze utóbbihoz is kell jönni-menni.
Mi az, amiért a leginkább hálás vagy, ami miatt ma már másképp nézel a jövőbe?
A leghálásabb természetesen azért vagyok, hogy most tudunk beszélgetni, azaz élek és láthatom a lányomat felnőtté válni.
A Rák Ellen- Alapítvány 12 szirmú virága a megelőzést és az egészséges életmódot hirdeti. Ha választanod kellene egy szirmot, melyik lenne az és miért?
Maradjunk a nevetésnél! Hogy az e a legjobb orvosság, azt nem tudom, de legalább jó kedvünk lesz és a körülöttünk lévőknek is.
Mit jelent számodra az életigenlés, Misi?
Talán azt, hogy a szürke hétköznapokban is lehet a színeket látni!
Molnár Éva
Fotók: Radisics Milán
A Minerva Kiadó gondozásában „Rákos voltam, de már elmúlt! Asszem.” címmel megjelent kötetről a „KÖNYVAJÁNLÓ” rovatban olvasható több információ.
*** *** *** ***
Ha tetszett a cikk, kérjük támogasd A Rák Ellen- Az Emberért, A Holnapért Társadalmi Alapítvány munkáját, hogy tovább működtethessük az Életigenlők rákellenes médiaportált, kiadhassuk az Életigenlők magazint, egészségfesztivált, konferenciákat szervezhessünk, onko-segítő telefonos tanácsadással segíthessünk! Az alapítványról a rakellen.hu weboldalon találsz bővebb információkat, pénzbeli támogatás a 11713005-20034986-00000000 számlaszámon, 1%-os rendelkezés május 20-ig a 19009557-2-43 adószámmal lehetséges. Köszönjük!
