Kevés magyar színész volt annyira sokarcú, mint Páger Antal. A vásznon lehetett zord parasztgazda, megtört kisember vagy elegáns úriember, és a néző minden alakítását igaznak hitte. Pedig ő maga úgy gondolta: nincs is igazi színészhangja.
A makói csizmadia fia eredetileg nem színésznek készült. Festő akart lenni, zenélni szeretett volna, érdekelte a művészet minden formája. Édesapja azonban nem nézte jó szemmel fia művészi álmait. Egy vita után összetörte a hegedűjét és a festőállványát is. Páger később úgy emlékezett vissza erre, hogy negyvenöt évig nem vett ecsetet a kezébe.
Mégis művész lett belőle. Olyan művész, akit ma is a magyar színjátszás egyik legnagyobb alakjaként emlegetünk.
Makón nőtt fel, egyszerű iparoscsaládban. Gyerekként megtapasztalta a nélkülözést és a kemény munkát is. Dolgozott lakatossegédként, vállalt aratómunkát, hogy össze tudja gyűjteni a továbbtanulás költségeit. Orvos szeretett volna lenni, végül azonban a sors egészen más irányba terelte.
Egy amatőr előadás után figyelt fel rá egy színházi ember, és meghívta Székesfehérvárra. Innen indult el az a pálya, amely később a magyar film történetének egyik legnagyobb karrierje lett.
És mindezt iskola nélkül érte el. Nem végzett színművészeti főiskolát. A szakmát vidéki színházaknál tanulta meg, estéről estére, szerepről szerepre. Operettekben, drámákban, vígjátékokban játszott, mire Budapestre került, már kész színész volt.
A harmincas évekre az ország egyik legismertebb filmsztárjává vált. Több mint kétszáz filmben és tévéjátékban szerepelt pályája során. A rendezők szerették, mert gyorsan és pontosan dolgozott, a közönség pedig azért, mert a legapróbb gesztusai is hitelesek voltak.
Ebben talán éppen a hangja segítette. Rekedt, kissé fakó orgánuma miatt nem tudott pusztán a hang erejével hatni. Ezért megtanult valóban játszani. Nem manírokkal, nem színpadi külsőségekkel dolgozott, hanem emberi rezdülésekkel. Ettől lett a magyar realista színjátszás egyik legnagyobb alakja.
Különös ellentmondás, hogy miközben az ország egyik legjobban fizetett színésze lett, magánemberként megmaradt egyszerűnek és közvetlennek. Nem szerette a sztárallűröket, és sosem felejtette el, hogy egykor napszámosmunkából gyűjtötte össze a tandíját.
A történelem azonban az ő életét sem kerülte el.
A háború előtt jobboldali nézeteket képviselt, szerepelt antiszemita művekben is, emiatt később sok támadás érte. 1945-ben elhagyta Magyarországot, filmjeit itthon betiltották. Hosszú emigráció következett: Ausztria és Franciaország után végül Argentínában telepedett le családjával.
És ekkor történt valami egészen különös. A fiú, akinek valaha összetörték a festőállványát, újra ecsetet vett a kezébe. Buenos Airesben festőként és grafikusként dolgozott. Kiállításai voltak, képeit elismerték, sőt ezekből tudta eltartani a családját is; mondhatjuk, hogy a festészet mentette meg őket a sanyarú sorstól. Festményein gyakran jelent meg az alföldi táj, lovak, parasztházak, magyar földek emléke. Mintha ecsettel festette volna meg a honvágyát.
Az emigráció éveiben nemcsak festett, hanem rendezett, díszletet tervezett és játszott is. A művészet minden formájába kapaszkodott.
1956-ban tért haza Magyarországra.
A hazatéréséhez kapcsolódik egy sokat idézett történet. A hajóúton beszélgetésbe elegyedett egy magyar hölggyel, de sokáig nem árulta el, ki ő valójában. Amikor végül bemutatkozott, a nő döbbenten kérdezett vissza: „A művész úr?” Páger erre csak annyit felelt: nem hitte volna, hogy a hölgy ilyen kedvesen beszélget vele, ha rögtön tudja, kicsoda.
Hazatérése után a közönség szinte azonnal visszafogadta. Újabb nagy korszak következett: filmek, tévéjátékok, színházi szerepek sora. Idős korában is elképesztő munkabírással dolgozott, miközben játékában egyre több bölcsesség, humor és emberi melegség jelent meg. Klasszikus és modern szerepekben egyaránt hiteles volt. Tudott kemény és gyengéd lenni, komikus és tragikus, egyszerű parasztember és elegáns értelmiségi. Kevés színész volt képes ennyiféle emberi sorsot ennyire természetesen megmutatni.
Páger Antal életigenlése is az életrevalóságában rejlett. Nem hangzatos mondatokban mutatkozott meg, hanem abban, ahogyan a nehéz helyzetekre válaszolt.
Amikor úgy érezte, a hangja nem elég jó egy színésznek, nem feladta, hanem megtanult még hitelesebben játszani. Amikor emigrációba kényszerült, nem a veszteségeit számolta, hanem újra ecsetet vett a kezébe, és festőként teremtett jövedelmet a családjának. A fiatalkorában elvett alkotói vágy végül évtizedekkel később nemcsak visszatért az életébe, hanem megélhetési forrásává vált. Újra és újra talpra állt, mert mindig megtalálta azt a képességét, amely tovább segítette a következő állomás felé.
A hétköznapokban azonban inkább csendes, visszahúzódó emberként ismerték. Szerette a természetet, kertészkedett, horgászott, és szívesen tréfálkozott a kollégáival is. Egy forgatáson például fehér babot rejtett a szájába egy pofozkodós jelenet előtt, majd az ütés után úgy köpte ki őket, mintha a fogai hullanának, ezzel először halálra rémítve, aztán megnevettetve partnerét.
Még a nehéz évek sem tudták elvenni az életkedvét. Talán ezért szerette őt ennyire a közönség. Nem tökéletes embert látott benne, hanem valakit, aki esendően, hibákkal együtt is tudott ember maradni. És aki mindig képes volt újrakezdeni, akár a színpadon, akár egy festővászon előtt.
Batári Gábor
*** *** *** ***
Ha tetszett a cikk, kérjük támogasd A Rák Ellen- Az Emberért, A Holnapért Társadalmi Alapítvány munkáját, hogy tovább működtethessük az Életigenlők rákellenes médiaportált, kiadhassuk az Életigenlők magazint, egészségfesztivált, konferenciákat szervezhessünk, onko-segítő telefonos tanácsadással segíthessünk! Az alapítványról a rakellen.hu weboldalon találsz bővebb információkat, pénzbeli támogatás a 11713005-20034986-00000000 számlaszámon, 1%-os rendelkezés május 20-ig a 19009557-2-43 adószámmal lehetséges. Köszönjük!
