Minden földi élőlény veleszületett tulajdonsága, de még az élettelennek tartott tárgyaké is, hogy egyszer minden elmúlik. Ez az élet rendje. Elhullnak az állatok, elhervadnak a virágok, elkorhadnak a növények, meghalunk mi emberek.
A különbség, hogy az ember tudja, gondolkodni képes róla, mégis egész életében tart a végtől. Szinte minden dolog végét félelemmel szemléljük, különösen, ha az életünkről van szó. A modern ember a kórház falai mögé rejti, elhallgatja, tabuvá teszi a halált. Polcz Alaine pszichológus, író egész életében a halál elhallgatása ellen küzdött. Nem azért, hogy a halált állítsa a középpontba, hanem hogy visszaállítsa az élet súlyát és valódi jelentőségét.
Tisztában vagyunk halandóságunkkal mégis szinte mindvégig félünk az elmúlástól, a veszteségektől, főként az életünk végétől, ahogy Madách legismertebb művében Az ember tragédiájában megfogalmazza: „Csak az a vég! – Csak azt tudnám feledni!”. Életigenlő nagyjaink sorában ezúttal Polcz Alaine életművét méltatjuk. Azt vallotta, hogy aki képessé válik a szép halálra és az elengedésre, az tudja igazán értékelni az életet is.
Polcz Alaine munkássága a magyar pszichológia egyúttal kultúrtörténet területén kikerülhetetlen mérföldkő. Neve férje Mészöly Miklós révén is ismerősen cseng. Kettős életet élt, „az írók nem is tudták, hogy éjszaka írok, nappal haldoklókat ápolok” – írta. Kapcsolata Mészöly Miklóssal nem volt konfliktusmentes. Hűtlenségek, feszültségek, külön utak, mégis mély összetartozás jellemezte közös életüket. „A szeretet nem érzés, hanem döntés” – vallotta, és ez a mondat különös súlyt kap, ha tudjuk, éveken át ápolta demens férjét. Önálló életműve a halálfélelem megszelídítése és a gyermeki lélek gyógyítása terén felbecsülhetetlen örökség.
Ő volt az első tanatológus Magyarországon, elsőként merte áttörni a halált övező csendet. Olyan korban kezdett el foglalkozni a haldoklókkal és a gyászolókkal, amikor az elmúlás még kórházi tabu volt. Megalapította a Magyar Hospice Alapítványt, hirdetve, hogy a méltóságteljes távozás az élet utolsó, alapvető joga. Szakmai munkássága nem rideg elméleteken, hanem mély empátián, azaz személyes tapasztalaton alapult.
Megtanította, hogy a halál nem az élet ellentéte, hanem szerves része. Szembenézés Thanatosszal, aki a halál istene a görög mitológiában paradox módon éppen az élet értékelésére tanít. Ezzel azt mutatta meg nekünk, hogy úgy kell viszonyulnunk a halálhoz, mint a régiek tették, amikor a haldokló nem magányban, kórházi ágyon elidegenedve távozott el, hanem szerettei körében, akik vele együtt virrasztottak, nem szabadultak meg a lehető leghamarabb a halott testtől. És ez a cselekedet az élet és halál tiszteletéből, a távozó iránt érzett szeretetből fakad.
Pszichológiai munkásságának másik nagy területe a gyermekpszichológia volt. A bábterápia és a világjáték-teszt hazai adaptálása révén olyan eszközt adott a szakma kezébe, amellyel a legkisebbek trauma-feldolgozását segítette. Vallotta, hogy a gyermek nyelve a játék, és ezen a nyelven keresztül elmesélhető a kimondhatatlan, köztük a halál is.
Polcz Alaine-t igazán különlegessé tette a személyes sorsából fakadó hitelessége. Asszony a fronton című megrázó erejű művében a második világháború alatt elszenvedett borzalmakról, az erőszakról és a pusztulásról írt megrendítően őszintén. Pszichológusként és íróként azt vallotta, hogy az élet értékét éppen a halállal való szembenézés és az elengedés képessége adja meg. Ebből a mélységes pokolból nem megkeseredve, hanem szelíd bölcsességgel tért vissza. Úgy vélte, a fájdalom kibeszélése és leírása segít a túlélésben és az újrakezdésben.
Életigenlése nem naiv optimizmus volt, hanem tudatos döntés. A szenvedés, a halálfélelem ismeretében is a szeretetet, a figyelmet és a mások segítését választotta. Nem csupán gyógyított, hanem jelen volt azzal, hogy nemcsak tanácsot adott, hanem vigasztalt. Ez arra emlékeztet minket, hogy a legnehezebb pillanatokban is megőrizhető az emberi méltóság és hogy az élet teljessége csak akkor érthető meg, ha van bátorságunk az emberi élet végességéről is beszélni. Pályafutása során a haldoklók mellett állt és folyamatosan a szeretetkapcsolatok fontosságát hangsúlyozta.
Időskori műveiben, például a macskákról szóló írásaiban elénk tárta, hogyan lehet rátalálni a derűre a mindennapi apróságokban, még a fizikai hanyatlás vagy a gyász idején is.
„Amikor azt hittem, hogy vége az életemnek, akkor nyíltak meg a nagy utak” – ez a tőle származó gondolat foglalja össze legpontosabban szemléletmódját, a legnagyobb mélypont is lehet egy új, értékesebb szakasz kezdete.
Polcz Alaine üzenete talán akkor éri el igazán a modern kor emberét, ha megérti az élet legfőbb célját, és tudatosan odafigyel arra, hogy a két végpont – a születés és a halál között – minél tartalmasabb, örömtelibb, a természettel, valamint az emberi kapcsolataiban szeretetteljes napokat éljen meg. Az élet különös ajándéka, ha a lelki fejlődésünk során eljutunk az elengedni tudásban rejlő békéig.
Batári Gábor
*** *** *** ***
Ha tetszett a cikk, kérjük támogasd A Rák Ellen- Az Emberért, A Holnapért Társadalmi Alapítvány munkáját, hogy tovább működtethessük az Életigenlők rákellenes médiaportált, kiadhassuk az Életigenlők magazint, egészségfesztivált, konferenciákat szervezhessünk, onko-segítő telefonos tanácsadással segíthessünk! Az alapítványról a rakellen.hu weboldalon találsz bővebb információkat, pénzbeli támogatás a 11713005-20034986-00000000 számlaszámon, 1%-os rendelkezés május 20-ig a 19009557-2-43 adószámmal lehetséges. Köszönjük!
