Interjú Dr. Prezenszki Zsuzsanna pszichiáter-onkopszichológussal
Van egy mondás, amit mindenki ismer: „akasztják a hóhért” akkor alkalmazzuk, amikor pl. újságíró kérdezi, vagy orvos vizsgálja szakmabeli kollégáját. Vajon hogyan viselkednek egymással az orvosok, ha kollégájuk kerül a páciens szerepébe?
Csak úgy özönlenek a kérdések: Előny-e a szaktudás, vagy esetleg hátrány? Hogyan gyógyul egy orvos? Mik a félelmei? Mik a megküzdési stratégiái? Van-e esetükben is struccpolitika, ha betegség elkerülésről van szó? Miben különbözik a hétköznap embere és az orvos, amikor megbetegszik? Hogyan lehet meggyőzni az embereket, hogy ne féljenek szűrésre menni? – ezekről beszélgettem Dr. Prezenszki Zsuzsannával, aki szakmája elismert onkopszichológusa, a Simonton-terápia hazai meghonosítója, gyakorló terapeutája, akinek gyógyulásáért szakmai körökben és a betegséggel megküzdők között is nagyon sokan szurkoltak.
Legelőször is szívből örülök, hogy a magazin „Meggyógyultam!” rovatában jelenik meg az interjúd Zsuzsa, mert ez azt jelenti túl vagy a nehezén, és tünetmentes vagy. De kezdjük az elején: hogyan vetted észre a daganatot? Önvizsgálattal, szűrésen?
Egy szűrővizsgálatra jelentkeztem, egy év kihagyás után. 2020-ban volt az utolsó mammográfiám, az azt követő év kimaradt. A COVID alatt nem akartam „fölöslegesen” terhelni a kollégáimat, meg persze bennem volt az is, hogy úgysincs semmi bajom, ez csak egy „kötelező kör”. 2022 nyarán tehát újra jelentkeztem mammográfiára, és ez azért érdekes, mert október körül lett volna az évforduló, korábban mindig ősszel voltam szűrésen. Igazából magam sem értettem, hogy miért akarok annyira elmenni. Egy sűrű időszak közepén voltam, sokkal kényelmesebb lett volna, ha megvárom, míg túl vagyok a feladatok zömén, és utána kérek időpontot, mint így. Valami mégis hajtott. Nem az, hogy bármi bajom lehet, bármit találhatnak – mégis volt egy erős belső hang, hogy most van itt az ideje, hogy megnézessem magam. A vizsgálaton az látszott, hogy a jobb mellemben mikromeszesedések vannak, ami általában valami malignus dolog következménye. Emiatt mintavétel történt, és a citológiai vizsgálat igazolta, hogy bizony ezek nem odavaló sejtek…
Amikor kimondták a diagnózist mi játszódott le benned, emlékszel a pillanatra?
Igen, emlékszem. Egészen furcsa érzés volt. Mert hogy végig, a mammográfia alatt, a citológiai mintavétel alatt, a leletet várva, én biztos voltam benne, hogy nincs gond. Nagyon erősen élt bennem, hogy „velem úgysem lehet semmi baj”. Amikor ránéztem a leletre, a diagnózisra, a BNO kódra – amit jól ismerek, hiszen magam is rengetegszer leírtam már – mégis az volt az első gondolatom, hogy „tudtam”. Valahol belül nagyon jól tudtam, hogy miért olyan sürgős nekem ez a szűrővizsgálat…
Rögtön elmentél a további kivizsgálásokra?
Igen, azonnal jelentkeztem az onkológián. Sebészt kerestem, és elindultak a további vizsgálatok. Abban a pillanatban, amikor szembesültem a helyzettel, megszületett bennem egy döntés. Mindent meg fogok tenni, hogy a lehető legjobbat, a lehető legtöbbet hozzam ki a helyzetből. Meg fogom tenni mindazt, amit az orvos javasol, és mindent, amit magam hozzá tudok tenni. Az is szilárd elhatározásom volt, hogy csak azzal fogok foglalkozni, ami előttem van. Nem azzal, ami lehet… és ezt sikerült tartanom a legnehezebb pillanatokban is. A legnehezebb pillanatokon tulajdonképpen ez segített át.
Tudatos egészségügyi fogyasztó vagy? Elmentél-e más orvoshoz második véleménykérésre?
Nem mentem el, mert nem volt olyan kérdés, ami ez első megbeszélés kapcsán nyitva maradt. Ha lett volna, akkor igen, meghallgattam volna más szakembert is, mint ahogy erre biztatom a többi érintettet is. Nagy szerencsém volt, hogy időben elkaptuk, az én esetemben ez egy kicsi elváltozás volt. A citológiai kép alapján valószínűsíteni lehetett, hogy csak műtétre, és utána sugár- és hormonterápiára lesz szükség.
Használtad-e az egészségügyi kapcsolataidat, a vizsgálatokhoz?
Nem jutottam el odáig, elém jöttek a kapcsolatok. Innen is, onnan is érkezett a hír, hogy szóltak az érdekemben, ez végtelenül meghatott. Zavarba is hozott, nehéz perceket is szerzett. Nagyon sokat gondolkodtam az én kivételezett helyzetemen. Kivételezett, mert egy olyan helyen, egy olyan géppel történt a mammográfia, ami ezt a picike változást is kimutatta. De kivételezett azért is, meg akárhová fordultam, ismerték már a nevem. Sokat járt az eszembe az, hogy mi van azzal, aki Budapesttől távol, nehéz körülmények között él. Ez máig itt van bennem, és az egyik jövőbeli célom, hogy amennyi segítséget csak lehet, juttassuk el azokhoz, akiknek ez máshogy nem menne.
Jól jött-e, hogy ismered az egészségügyi rendszert? Előny vagy inkább hátrány, ha valaki orvosként többet tud a kelleténél? Milyen egy orvos, ha páciens? – Milyen lépések következtek a diagnózis „tudomásulvétele” után?
Az én esetemben előny volt mind az a tudás, és főleg az a tapasztalat, amivel ezen az úton végig mentem. Egyébként azért nagyon érdekes a kérdés, mert azt látom, hogy daganatos betegként orvosnak lenni kifejezetten nagy érzelmi teher. Rengeteg félelmet generál az a tudás, hogy mi minden lehet… Engem azok a megélések vittek, amit sok-sok daganatos beteg gyógyulása során láttam az évek alatt. Az is nagyon érdekes volt, ahogy a saját érzelmi reakcióimban felismertem azt a mintát, azokat az érzéseket, félelmeket, amiket évek óta hallok a velem szemben ülőktől. A nekik adott válaszok visszacsengtek, és nekem is segítettek.
Műtöttek? Kaptál kemoterápiát, sugárkezelést?
Megműtöttek, és mivel tényleg időben elkaptuk, és kicsi volt az elváltozás, csak a kóros szövetcsomót, meg az őrszem nyirokcsomót kellett eltávolítani. Megúsztam két pici vágással. A műtét után vettem észre, hogy a sebész – anélkül, hogy tudtam, vagy kértem volna – még a két metszés vonalát is elrejtette. Ezt 15 alkalmas sugárkezelés követte, és azóta is szedem a hormonblokkoló tablettát – még négy évig. Kemoterápiára nem volt szükség.
Használtad-e a saját terápiád módszerét, hogyan gyógyított a saját képzeleted?
Igen. Az a sokféle tudás és tapasztalat, amit a daganatos betegek között töltött, kicsit több mint 20 év alatt összegyűjtöttem, nekem is hasznomra vált. Bár a nevemhez az imaginációs technikát kötik, vagyis azt, amikor valaki relaxált állapotban, a képzeletében jeleníti meg, hogy a szervezeti egyensúly helyreállt, én magam nem vagyok jó a képek világában. A védelmi rendszerem megfelelő működését én a mozgáshoz tudom könnyen kötni, így a műtét utáni lábadozás alatt kialakítottam, vagy inkább továbbfejlesztettem, véglegesítettem azokat a terveimet, amik a hozzám hasonló embereket célozzák meg. Innentől azoknak is tudok adni jó eszközöket, akik – hozzám, hasonlóan – nem „erősek” a képek világában.
Megosztottad a környezeteddel a betegségedet? Ki volt a segítségedre? Fizikai vagy lelki támaszra volt inkább igényed?
Számomra fontos volt, hogy mindaz, ami velem történik látható legyen a szűkebb és tágabb környeztem felé. Szakemberként tudom, hogy mekkora súly a „titok”, én ezt nem akartam cipelni. Az is célom volt, hogy megmutassam a saját példámon is, hogy felvállalható ez a betegség. A „rák” máig nagyon sok előítélettel, tabuval teli fogalom a világunkban. A betegek szégyenként élik meg, és ebben sajnos nem sokat segít az a sok döbbent, lefagyott tekintet, amivel találkoznak. Én ezzel szemben azt éltem meg, hogy amikor nyíltan és „természetesen” beszéltem a diagnózisról, az a csatorna kinyílt, ahol elérhető lettem. Rengeteg biztatást, rengeteg kedvességet és támogató szót kaptam. A fizikai része, a műtétet követő néhány napot kivéve nem volt nehéz. Azért érdekes volt átélni, hogy milyen az, amikor az ember az egyik karját nem tudja úgy használni, ahogy megszokta. Nem természetes, hogy hajat mosol, hogy eléred a törölközőt…
Mit adott a lelki fejlődésedhez a betegséged?
Talán szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy sosem voltam híján együttérzésnek a betegeim felé. De az empátiának egy új szintjére juttatott mindaz, amit közvetlenül átéltem. Az is egy fontos tapasztalás volt, hogy az erőm nem véges, és hogy a puszta tudás nem véd meg a betegégtől. Visszanézve még élesebben látom, hogy mennyi feszültséget vittem, és milyen hosszú ideig a diagnózist megelőzően. Ott is tudtam, hogy több van rajtam, mint amennyit szeretnék, de biztos voltam abban, hogy baj nélkül el fogom zárni. „Most egy kicsit még nehéz, de utána leállok” – ezt szinte naponta mondtam az utolsó időszakban. És tényleg leálltam, előbb, mint ahogy a betegség kiderült, de nem „úsztam meg”. Amit arról hittem, hogy mit bírok, mit bír a szervezetem, téves volt. Persze nem lehet tudni, hogy ennek az időszaknak mekkora köze volt a kialakult betegséghez. Tudjuk, hogy a daganat kialakulásában sok biológiai, élettani, életvezetési tényező együttese játszik szerepet. De hogy jót nem tett, ha már a folyamat kialakulóban volt, az biztos.
Változtattál-e tudatosan az életmódodban: új táplálkozási szokásokat, mozgásterápiát építettél-e be a napi rutinodba, esetleg a munkafronton vezettél be változtatásokat?
Amit változtattam az az, hogy visszaváltoztattam – most még tudatosabban. Az én tempóm kifejezetten lassú, azt is mondhatnám, hogy lusta. Segítőként korábban folyamatos kihívás volt, hogy ezt a tempót elfogadjam. Sosem volt egyszerű, hogy a lelkiismereti nyomással szemben kibéküljek vele, hogy mindaz, amit én jól csinálok, ilyen adottságokkal tudom jól csinálni. Emlékszem, jónéhány
éve, mikor egy kollégám azt mondta: „te tudod védeni magad…”, milyen furcsán éreztem magam. Visszakérdezni sem mertem, és azóta sem tudom eldönteni, hogy ez mennyire volt elismerés és mennyire szemrehányás. Ezt az önvédelmet a „feladat” érdekében egy ponton feladtam. Az átéltek után újra, még tudatosabb vagyok arra, hogy csak akkor, és csak annyiban vagyok jó segítő, ha számolok a saját korlátaimmal.
Határoztál-e el bármilyen kőbevésett fogadalmat, ami „innentől másként lesz”?
Azt hiszem, kőbe vésett fogadalmam nincs. Életfilozófiám igen, és ez az, hogy az élet értékes és szép. Magamról azt gondolom, nem csak szeretek, de tudok is élni. Az átéltek után maga az élet vált értékesebbé. A pillanatok, az apró dolgok megélése, a puszta létezés öröme.
Volt-e olyan felismerésed, amit addig az orvosi munkád során nem, de most a saját betegséged idején megtapasztaltál és megosztanád az olvasókkal?
Ami leginkább megütött, ami a legváratlanabb élmény volt, az a hozzátartozók helyzete. A szakirodalomból persze tudtam, hogy egy családtag, szülő, gyerek mekkora érzelmi tehernek van kitéve, de más ezt tudni, és más volt átélni. Magamnál sokkal jobban féltettem azokat, akik körülöttem voltak. A legnehezebb a szeretteim riadalmát, fájdalmát volt látni.
A beszélgetés végén szakmázzunk egy fontos kérdésről, a szűrésekről. Mi a véleményed a hivatalosan szervezett szűrésekről, és a mobil ún. népegészségügyi szűrésekről?
Nagyon értékes és nagyon szép kezdeményezésnek tartom. Belőlem végtelen tiszteletet vált ki, azon túl, hogy úgy vélem, tényleg hasznos. A válaszok között korábban írtam, hogy mennyire rossz volt – máig menyire rossz – azokra az emberekre gondolni, akik szűkebb lehetőségekkel kell, hogy éljenek. Számukra a szűrőprogramok, szűrőbuszok hatalmas segítséget jelentenek!
Szerinted hogyan lehet elérni, hogy még többen vegyenek részt az ún. rizikócsoportok tagjai a szűréseken?
Ez nem egyszerű kérdés. Azt hiszem, nem csak nekem nincs erre jó válaszom. De a folyamatos szemléletformálás, előadások, cikkek, betegutak, betegtörténetek segítenek. Ha valaki nem megy el szűrésre, annak több oka lehet, de az egyik biztosan a félelem. Ha a homokba dugom a fejem, ha nem foglalkozom vele, akkor nem kell átélnem a szorongást, amit a betegség lehetősége felidéz. Ez egy kifacsart logika, hiszen minél előbb felfedezzük, annál kisebb baj. Ez azt is jelenti, hogy annál könnyebben rendezhető, annál kisebb testi, érzelmi, anyagi következményekkel jár. Azt hiszem az én estem is erre példa.
Rák, daganat, tumor félelmet keltő szavak… De mégis, hogyan lehet megértetni, hogy a daganat, bármilyen rossz is róla tudomást szerezni, túlélési esély csak akkor van, ha idejében történik a felismerés?
Azt hiszem, erre is az a válasz, ami az előző kérdésre. Felvilágosítás, társadalmi szemléletformálás. Sok-sok daganatos betegséggel érintett, testi-lelki egyensúlyát visszanyert ember személyes beszámolója. A rák a közvéleményben még mindig egyenlő a fájdalommal és szenvedéssel teli, biztos halállal. A daganatos betegség valóban, máig komoly kihívást jelent. És igen, veszítünk el embereket. De az onkológia diagnosztikus és kezelési lehetőségei hatalmasat fejlődtek, és fejlődnek folyamatosan. Ezt láthatóan követi a gyógyulási mutatók korábban elképzelhetetlen méretű javulása. Rendszeres szűrővizsgálatokkal a betegség jó eséllyel olyan korai fázisban felfedezhető, ami a teljes rendeződést lehetővé teszi.
A rák ellen… Alapítvány 12 szirmú egészségvirágát jól ismered, de még talán eddig nem nézted meg saját szemmel… Melyik hármat választod közülük és miért?
A 12 sziromból elsőnek az első négyet, másodiknak a második, harmadiknak pedig a harmadik négyet választom. Vagyis nem tudok választani, egyet sem tudok kiemelni. Talán nem is akarok, hiszen mindegyik egyformán fontos. Ahogy a daganatos betegség kialakulásának is több tényezője van, úgy az új egyensúly megteremtésének is sok tényezője van. Mozgás, örömforrások, megfelelő pihenés, kiegyenlített táplálkozás… mind-mind fontos, és együtt egymás hatását erősítik.
Mindent egybevéve, szakmai és személyes életedet tekintve mi az életigenlésed, Zsuzsa?
Amit a pályám során és amit a személyes életemben is a leginkább tapasztalok az az, hogy a lehetőség, az öröm, – ha nagy szavakat akarnék használni, maga az élet – itt integet az orrunk előtt. Az összes színével, összes ízével, az összes lehetőségével. A kérdés csak az, hogy mikor látjuk meg…
Vajda Márta
*** *** *** ***
Ha tetszett a cikk, kérjük támogasd A rák ellen, az emberért, a holnapért! Társadalmi Alapítvány munkáját, hogy tovább működtethessük az Életigenlők rákellenes médiaportált, kiadhassuk az Életigenlők magazint, egészségfesztivált, konferenciákat szervezhessünk, onko-segítő telefonos tanácsadással segíthessünk! A rák ellen… Alapítványról a rakellen.hu weboldalon találsz bővebb információkat, pénzbeli támogatás a 11713005-20034986-00000000 számlaszámon, 1%-os rendelkezés május 20-ig a 19009557-2-43 adószámmal lehetséges. Köszönjük!
