Sokan nem is gondolnánk, körülöttünk hányan mutatják a külvilág felé a tökéletesség álarcát, hogy leplezzenek valamit. Boldogtalanságot, fáradtságot, fájdalmat, önbizalomhiányt és a lista végtelen. Gyakran órákat töltünk magunkkal foglalkozva, smink, manikűr, haj, ruhakollekciók csak azért, hogy egy arctalan tömeg számára megfelelhessünk. Miért?

Miért van szükségünk álarcokra, hogy mások elfogadjanak minket? Sok pozitív gondolkodásmódot támogató „okos” könnyedén kijelenti, ugyan, szeresd magad, a többi nem számít! Hogyan?

Mit tesz egy nő, akár egy férfi? Meg akar felelni a másiknak, a párjának, a családnak, barátoknak, ismerősöknek és vadidegeneknek is és mi történik ilyenkor? Gyakran az egyén az, aki legutolsó helyre szorul a sorban.

Újságok, TV, internet, plakátok, ma már nem lehet úgy végigmenni egy utcán, hogy ne zúdulna ránk temérdek sok információ. Mit csináljak? Hogyan csináljam? Mikor csináljam? Mindegyik választ próbál adni a maga módján és mindenki azt hisz/fogad el belőle, amire épp szüksége van.

Munka, család, tanulás, magánélet. Van, akinek játszi könnyedséggel telik el a nap, hiszen mindenhol a tökéletest mutatja, azt viszont már senki sem látja, hogy a szobája magányában négy fal között zokog a  párnájába és egy újabb olyan napért imádkozik, amíg lesz ereje folytatni ezt a színjátékot.

Vannak, akiknek már egyre kevesebb energiája marad fenntartani a látszatot önmagára, inkább összeszedi minden maradék erejét, hogy a párjának, családnak, a szeretteinek mindent megadjon. Nem csak férj, feleség, gyerekek léteznek egy családban. Létezik testvér, idős nagyszülő, imádott házi kedvenc vagy legjobb barát, akiknek szükségük lehet ránk. Ilyenkor az egyén háttérbe szorítja önnön érdekeit, korlátait feszegetve, saját egészségével mit sem törődve igyekszik teljesíteni a végletekig, elszántan.

Nagyon sokan összeszorítjuk a fogunkat, méltósággal vagy éppen csendes agóniával viseljük a ránk váró megmérettetéseket. Előlép a makacsság, a belső védelmező ösztön, ami megadja a löketet ahhoz, hogy bármilyen nehézség is áll előttünk, végigcsináljuk.

Az emberek legnagyobb része nincs is tisztában azzal, mekkora hős is valójában, hogy ezt tényleg minden egyes nap végigcsinálja. Reggel felkel, felveszi az álarcot, magára ölti a páncélzatot és nekiindul a teendőknek, mint egy igazi csatának. Karrier, házi munka, másokról való gondoskodás, minden nap egy apró siker, még ha sokszor kilátástalannak tűnik is a helyzet egy betegség, hitelek, anyagi gondok, magány és a társak miatt.

Mégis tovább csinálja, minden egyes nap felkel, küzd tovább az életben maradásért. Ezt kellene takargatni? A bátorságot? Az önzetlenséget? A szeretetet? Az elhivatottságot? Illethetnek valakit negatív jelzőkkel azért, mert nincs vagy túl sok gyereke van, mert túlsúlyos vagy, mert túl sovány, csinos vagy slampos.

Tényleg ettől rettegünk annyira? Ezért kellenek az álarcok és önmagunk lekicsinylése, jelentéktelenítése? Hajlamosak vagyunk csak azt meghallani, ami a legnagyobb félelmünk, az ellenkező véleményeket gyakran meg sem halljuk. Szép a ruhám? Jól áll rajtam? – kérdezzük a mellettünk álló embert, aki azt feleli: „Igen, jól!”. Te elhiszed? Gyakran nem, ugye? De ha azt mondaná: „Nem”? Akkor elhiszed? Sajnos nagyon gyakran. Attól, hogy az illetőnek nem tetszik, az a ruha még állhat nagyon jól, neked se tetszik másoké, egyéni stílusod van.

Talán tisztában sem vagyunk a bennünk rejlő erővel, bagatellizáljuk a dolgokat, ha megdicsérnek, legyintünk, hogy semmiség, holott vért izzadtunk érte, de úgy gondoljuk  ez tényleg egy semmiség bárki képes rá. Nem, lehet, hogy nem képes. Már ahhoz is rettentő erő kell, hogy bár testünk,  lelkünk tiltakozik ellene, mégis fenntartjuk a látszatot.

Szerintem mindez nem hátrány vagy hiba, hanem jellem. Bárcsak ne lenne szükség az álarcokra, de kénytelenek vagyunk viselni, ám nem mindegy, hogyan tesszük azt. Felesleges kérni mindenkitől az elfogadást, mert olyan nem lesz, hogy mindenki elfogad majd. Olyanokkal viszont körbevehetjük magunkat, akik úgy fogadnak el, úgy szeretnek, ahogy vagyunk.

Minden nap szerepeket öltünk magunkra például: vezető-beosztott; tanár-diák; eladó-vásárló; orvos-beteg; szülő-gyerek és így tovább. A lényeg, hogy ne próbáljunk olyat magunkra erőltetni, ami fizikai kínokat okoz, mert előbb-utóbb beleroppanunk. Próbáljunk meg kapaszkodót, segítséget találni hozzá, vizsgáljuk meg más szemszögből.

Ítéleteket hozunk első pillantásra egy névtelen emberről, akinek maximum a következő lámpáig emlékszünk az arcára, nem látunk bele egy pillanatképpel az életébe, rohanunk tovább, várnak a napi rutinok, a megszokott mókuskerék. Ugyanettől az ítélkezéstől rettegünk mi is egy arctalan tömeg részéről, vajon mit gondolnak rólam mások? Amit mi róluk egy, maximum két percig.

Merülj egy percre magadba, gondold át, te milyen terheket és álarcokat cipelsz? Ami pedig a legfontosabb, ismerd fel, hogy ehhez mekkora erőd van igazán. Minden nap csupa kompromisszum, hol mi vagyunk nyerő helyzetben, hol hátrányban. Gyakran lenyeljük a békát, igen, és? Legközelebb jobbak leszünk. Legyen bizalmunk magunk felé, fogadjuk el a határainkat, de feszegessük is azt.

Vannak korlátok, melyek valósnak tűnnek, de ha közelebbről megvizsgálod a problémát, sok esetben felismerheted: a korlát csak a te fejedben létezik ilyen-olyan kifogásokkal. Nem baj, ha nem tudunk azonosulni vele, de tartsuk szem előtt, amikor azt gondoljuk másnak mennyivel rosszabb nálunk, hogy minden ember más. A mi problémáink is lehetnek számunkra épp akkora súlyok és fájdalmak, mint egy rosszabb sorsú társunknak. Emiatt ne legyen bűntudatunk, mert nekünk más jutott, a békés együttélés érdekében mindenki felveszi az álarcát és erején felül teljesítve végigcsinál egy újabb napot.

Helytállni a mindennapokban épp olyan hősies, mint egy fantasztikus filmben a főszereplő világmegmentése.

 

 

 

 

 


Ökrös Viktória

Életigenlők.hu

Hasonló cikkek