A kedvtelésből tartott állatok mára a családok meghatározó szereplőivé váltak az egész világon, szeretett társként tekintünk kedvenceinkre.
Az emberi népesség növekedésével együtt jelentős mértékben nőtt a házi kedvencek száma is. Ma már számtalan kutatás igazolja, hogy a háziállatok tartása hozzájárul nem csak pszichológiai jóllétünkhöz, de fizikai egészségünkhöz is. Annak pedig, aki kedvencet tart, nem is kell szakirodalmat olvasnia ahhoz, hogy tudja, a kisállat és közte bizony igen erős kötődés alakulhat ki. Sokan szinte társként, sőt, családtagként tekintenek kutyájukra, cicájukra.
A közeli hozzátartozók elvesztésének gyászát a környezet minden esetben elfogadja és támogatja, ugyanakkor a háziállat elvesztése után érzett gyásszal nehezen kezdünk mi magunk is valamit. Elveszteni a hosszú évek óta szeretett kedvencünket, elviselni a hiányát, végignézni öregségét, kiszolgáltatottságát vagy betegségét, bizony szívbemarkoló próbatétel. Különösen nagy megrázkódtatás, amikor ránk vár a döntés, hogy régóta velünk élő, kényeztetett, de beteg kedvencünket elaltattassuk. A gazdik gyakran szenvednek ilyenkor mély szomorúságtól, veszteségtől és bűntudattól, különösen, abban az esetben, ha altatni kell az állatot. Ezeknek a gazdikat gyötrő érzéseknek az intenzitása természetesen attól is függ, hogy az állat milyen szerepet töltött be az életükben és mennyire volt erős a gazdit és kedvencét összefűző kötelék.
Míg a háziállat elvesztése mély sebet üthet és sokaknak igen fájó ez az élmény, a környezet sokszor tanácstalan, vagy éppen meg sem érti, hogy ilyen esetben valós gyászfolyamat zajlik, hiszen egy közeli hozzátartozó elvesztéséről van szó. Amikor egy közeli hozzátartozónk halálát gyászoljuk, a környezetünk megértően és támogatóan áll mellettünk, hogy segítsen a gyászfolyamaton túljutnunk. A családtagok és barátok fokozottabban figyelnek ránk, kivehetünk pár nap szabadságot a munkahelyünkről. Közeli barátaink, sőt sokszor távoli ismerőseink is felajánlják a segítségüket. A házi kedvenc halála ezzel szemben sokkal kevésbé kelt szimpátiát. Legtöbb ismerős vagy barát ilyenkor a kissé suta „ugyan, majd lesz másik” vigasztalással szolgál. Ennek következtében azonban fennáll annak a veszélye, hogy a gyászoló magába fordul és eltaszítja maga mellől azokat ismerőseit, akik nem értik meg az érzéseit.
Fontos, hogy ilyenkor a visszahúzódás helyett társas támogatást keressünk, próbáljunk nyíltan beszélni arról, hogy mi zajlik bennünk azoknak, akikről úgy gondoljuk, hogy talán elsőre nem is, de beszélgetve megértenek bennünket. Családtagjainkkal pedig idézzük fel a háziállatunkkal töltött szép emlékeket, ezáltal is közelebb kerülve hozzájuk, közösen osztozva a szomorúságban.
Szakemberhez ilyen esetben ritkán fordulnak, ha mégis, akkor csak futólag, mintegy mellékes történésként merik említeni a cica, kutya vagy más kisállat halálát. Pedig nagyon fontos, hogy ha úgy érzi, nem szeretne beszélni másokkal a gondjairól, gyászáról, akkor bátran kérjen időpontot olyan szakembernél, aki segíteni tud a lelki sebek gyógyulásában, segít megérteni a folyamatot, amivel a veszteség járhat, illetve segít olyan megküzdési stratégiákat keresni, ami átsegíti a gyászfolyamaton.
Kedvenceink nagyon sok szeretetet, támogatást és megértést nyújtanak nekünk és kiszolgáltatottságuk miatt sok időt töltünk a gondozásukkal. Amikor szembe kell néznünk kedvencünk elvesztésével, életünk egy meghatározó társát, és a hozzá való kötődést veszítjük el, van, aki az egyetlent. Ilyenkor mindenki megtapasztalja a veszteséget, bár kétségtelen, hogy ennek a folyamata minden esetben egyéni, ezáltal mindenki másképpen gyászol. Bár a gyászfolyamatról számos modellel rendelkezünk, mégis Elizabeth Kübler Ross modelljét emelném ki, amely öt állomását írja le a folyamatnak; 1. tagadás, 2. alkudozás, 3. düh, 4. depresszió, 5. belenyugvás.
Az állomásoknak nincs pontos időtartamuk vagy meghatározott sorrendjük, és az érzések mélysége is egyéni. Nem szabad megijedni attól, ha az állat halála után számunkra is váratlanul mély, intenzív érzéseket és fájdalmat élünk meg. Elveszíteni egy számunkra jelentős társat sosem könnyű és idő kell ahhoz, hogy feldolgozzuk a hiányt és életünk beálljon egy új kerékvágásba. Egy elkötelezett állattartónak ugyanis a kedvence körüli teendők köré szerveződnek a napjai, az etetés, sétáltatás, fürdetés, vagy éppen a játék miatt pontos időbeosztás szükséges, amit az állat halála teljesen megváltoztat. Ezt figyelembe véve teljesen érthető, ha ürességet érez a gyászoló gazdi, hiszen addigi napi rutinja, elfoglaltsága helyett hirtelen tele lesz az élete üresjáratokkal és az addig társként szeretett állat sincs már mellette. Különösen nehéz ez azoknak az idős embereknek, akik az állat elvesztésével teljesen magukra maradnak.
Fontos, hogy a hirtelen támadt szabadidőnket a magunk és mások számára is hasznos teendőkkel töltsük meg! Mindenképpen keressünk támogató közeget magunknak, csatlakozzunk egy olyan közösséghez, ahova régóta vágytunk, de nem volt időnk rá! Ajándékozzuk időnket jótékony célra, akár az állatmenhelyen, akár más, segítő szervezetnél! Emléket állítva kedvencünknek, ajánljuk fel megmaradt kellékeit más állatoknak, ez jó lehetőség arra is, hogy gyászunkat megosszuk másokkal.
Fontos megismerkedni a gyászfolyamattal és elfogadni, hogy egy állat elvesztése is ezeket az érzéseket hívja elő bennünk! Lehetőleg temessük el az állatot méltóképpen, ha nincs erre módunk, keressünk köz-állattemetőt, vagy hamvasztót. Amennyiben erős bűntudatunk van, mert az állatot altatni kellett, fogalmazzuk meg ezt és akár mondjuk el gondolatban neki, vagy le is írhatjuk levélben és a levelet eltehetjük emlékbe, de akár el is temethetjük az állattal együtt.
Ilyen esetekben sokan kérdezik tőlem, hogy Mennyi idő alatt lesznek jobban és múlik el a gyász? Mint azt a gyászfolyamat leírásánál is említettem, ez minden esetben egyéni dolog. Nincs sem naptárhoz illesztve, sem rendszerezve. Függ az állattal való kapcsolat mélységétől és a gazdi személyiségétől is. Van, akinél tovább tart a folyamat és nagyon mélyen megviseli kedvence halála, van, akinél mély a gyász, de rövidebb ideig tart.
Azonban a döntéshozatal, hogy el kell altattatnunk kedvencünket, hordozhat traumatikus elemeket. Megjelenhetnek a poszttraumás stressz zavar tünetei, mint a visszatérő rémálmok, pánikrohamok, kényszergondolatok, vagy az állandó rágódás, bűntudat. Ilyenkor minden esetben célszerű szakembert felkeresni, hiszen a veszteség feldolgozásához segítség kell. Fontos kérdés az is, Mennyi idő elteltével lehet befogadni az életünkbe új kedvencet? Egy új állat befogadásának, vásárlásának motivációja és időzítése nagyon személyes dolog. Erre nézve nincs sem helyes, sem helytelen időpont. Néhányunknak hosszabb idő kell a régi állat emlékével, másoknak segít, ha az elvesztett kedvenc után maradó űrt egy új kis szerzemény hamar betöltheti. Sokszor a gyász élményében el sem tudjuk képzelni, hogy valaha is másik háziállatunk legyen. Természetesen soha, egyetlen állat sem fogja helyettesíteni elvesztett kedvencünket, mégis, az emberi szeretet szerencsére nem tud kiapadni, így az is előfordulhat, hogy hamarosan új védenc szaladgál majd körülöttünk. Az is érthető, ha valaki mégis úgy dönt, hogy nem vállal több állatért felelősséget és ez is teljesen rendben van. A legfontosabb, hogy bízzunk abban, hogy idővel tudni fogjuk, mi számunkra a jó döntés.
Dr. Schmidtné Nagy Réka
klinikai szakpszichológus
*** *** *** ***
Ha tetszett a cikk, kérjük támogasd A rák ellen, az emberért, a holnapért! Társadalmi Alapítvány munkáját, hogy tovább működtethessük az Életigenlők rákellenes médiaportált, kiadhassuk az Életigenlők magazint, szűréseket, egészségfesztivált, konferenciákat szervezhessünk, onko-segítő telefonos tanácsadással segíthessünk! A rák ellen… Alapítványról a rakellen.hu weboldalon találsz bővebb információkat, pénzbeli támogatás a 11713005-20034986-00000000 számlaszámon, 1%-os rendelkezés május 20-ig a 19009557-2-43 adószámmal lehetséges. Köszönjük!
