Kérjük, egy megosztással támogassa honlapunkat!
OLVASÁSI IDŐ KB. 4 perc

Az ima, az emberiség egyik legősibb lelki-szellemi alkotása egyidős a vallással, sőt a világában széttekintő, azt érteni, értelmezni, megismerni és birtokba venni akaró emberrel is.

Hit, ima, vallás tehát egymást feltételező fogalmak, az ember elemi ösztöne, hogy szót értsen, beszédbe elegyedjen a maga kis világát végtelenül felülmúló erővel, hatalommal, amelytől úgy érzi, hogy függ, egyben le akarja kenyerezni, meg is akarja nyerni a maga számára. Ugyanakkor az imádságban az ember mérhetetlen őszinteséggel beszélhet olyan érzéseiről, gondolatairól és vágyairól, amelyek – úgy érzi – embertársaira nem tartoznak. A mérhetetlen és korlátlan kitárulkozás igénye, a megfogalmazhatatlan kimondásának esélye vezeti, amikor az ég felé fordul és azt az isteni erőt és értelmet keresi, amely meghallgatja, megérti őt.

Az imádkozó ember hitben, vallásban él, ami azt is jelenti, hogy Istenhez forduló szavában többnyire nem magányos, hiszen az ima csakúgy, mint a vallás egész világa közösségteremtő eszköz és erő: az Isten felé forduló emberek hangja összeadódik, és nem csak az égiekkel, de az embertársakkal is szellemi-lelki köteléket teremt.

Az őskor emberének érzései, gondolatai rejtve maradnak előttünk, ám már az írott kultúra hajnalától ismerünk lejegyzett imádságokat, és a legkorábbi műalkotások, ábrázolások között is felbukkan az imádkozó, az égiekkel beszédbe elegyedő ember alakja, ami arra utal, hogy az imádkozó ember, a homo orans valamiképpen már az emberi létezés legősibb igényeinek, vágyainak és érzéseinek, szellemi kibontakozásának is a főszereplője volt. Teológusok és vallástörténészek egybehangzó véleménye szerint tehát hit, vallás, ima és önközlési vágy elválaszthatatlanul összetartozó mozzanatai az emberi létezés folyamatának, még akkor is, ha az imádságnak és az imádkozó embernek meg is van a maga változatos története, az ima formáinak szinte áttekinthetetlen gazdagsága.

Közösség és vallás

Ami a szándékokat, a célokat illeti, imáiban az ember dicsér és panaszkodik, kér és megköszön, beszámol istenének gondjairól vagy örömeiről, igyekszik felidézni az égi valósággal való ihletett találkozásának pillanatait. A régi Egyiptom vagy India szentélyeiben már az istentisztelet része a közös imádság, a himnuszok és dicsőítések, máskor meg a szinte már mágikus erejű ráolvasások felhangzása arra szolgál, hogy a hívő közösség, kirekesztve a világ zaját, baját, elmerüljön az égiek iránti odaadásban és áhitatban. Máskor, mint az ószövetségi zsoltárokban, a közösség önvádló bűnvallomása szólal meg, de gyakori az is, hogy a szenvedő ember segélykiáltása és panasza nyer formát az imádságok fennhangon mondott, esetleg monoton módon ismételt szövegeiben.

Az imák egy része nyilvános, közösségi, vallási szertartás részét alkotó állandó, rögzített szöveg, amely része az adott hitrendszer tanításának, önértelmezésének és vallásgyakorlatának: tartalma a hit megvallása vagy megerősítése.

Az ilyen imádságok ismerete a vallási közösséghez tartozás feltétele és ismérve: hitvallás, mint a zsidóság Halljad, Izráel kezdetű imája, a Korán első szúrája, keresztények esetében a Hiszekegy vagy a Miatyánk. Az ilyen imák elsajátítása a vallási nevelés és tanulás része, az adott vallási közösséghez, hithez tartozás feltétele, olyan szöveg, amelyet időről időre ismételve a templom, a szentély, az áldozati oltár közössége mond. Az ilyen szövegek ugyanakkor tágabb értelemben részei egy teljes társadalom kultúrájának, műveltségének is; egyszerre hordozzák és fejezik ki a személyes hit és a közösségi identitás, a világról való vélekedés elemeit.

Meditáció és önismeret

A közösségi és szertartási szövegek mellett az imák világának fontos részét jelentik a magánimák, az Istennel való spontán, néha hangzó, néha néma személyes beszélgetések is. Ismert ez a személyes hang már az ókori keleti világban vagy az ószövetségi hagyományban is, a kereszténység pedig a maga kötött imádságai mellett különösen nagy jelentőséget tulajdonít a belső, hangtalan, kötetlen magánimádságoknak. Az ilyen imádságok egy része valójában meditáció: a hívő elme néma párbeszéde a hallgatásában is beszédes, Istennel folyamatos kapcsolatba kerülve az emberi lélek egyszerre jut közel Teremtőjéhez, égi Urához és a saját lelke belső rezdüléseinek megérzéséhez és megfogalmazásához. Különösen világos ez a népi vallásosság imakultúrájában, ahol a hívő ember hétköznapi szavakkal, Istent letegező közvetlenséggel mondja ki, amit érez és gondol.

A keresztény ember magánimádsága, amelyet megtanulni nem igen lehet, gyakorlásához pedig a lélek nem csekély bátorsága kell, nem pusztán tisztelgés Isten előtt, hanem önismeret, önkifejezési forma is. A kötöttségek nélküli imádság, elmélkedés és meditáció valójában a lélek karbantartásának eszköze, tökéletes önismeret és önreflexió, messze több, igazabb és emberibb, mint korunk divatos profán önismereti vagy kommunikációs terápiái.

Ma sokakból hiányzik az imához, az önmagunkkal való lelki szembenézéshez és a felettünk álló valósággal szembeni alázathoz szükséges hit, sőt erős annak a sugallata, hogy az imádságot valami nevetséges babonának gondolják. A nem imádkozó, az imádkozni nem tudó ember nemcsak Istennek, hanem önmaga lelkének is hátat fordít. A hívő, a keresztény ember küldetése egy ilyen helyzetben nem pusztán abban merül ki, hogy a maga vagy egyháza imaéletében, Istennel való folyamatos dialógusában őrizze a hitét, de hirdesse az imádkozni elfelejtett világnak azt, hogy a lelki egészség és harmónia az imádságban, a hitben, a minket végtelenül felülmúló Valóság elismerésében található meg.

Lukács evangéliuma szerint Jézus így buzdítja tanítványait imára: „Kérjetek, és adnak nektek, keressetek, és találtok, zörgessetek, és ajtót nyitnak majd nektek. Mert mindaz, aki kér, kap; aki keres, talál; és aki zörget, annak ajtót nyitnak.” (Lk 11,9-10)

Forrás: kepmas.hu

Életigenlők.hu

Similar Posts