Ritkán fordul elő, hogy egy interjú utóélete újabb beszélgetésekhez vezet. Egy korábbi interjúalanyunk személyes története túlmutatott az egyéni sorson: közösségi vitát váltott ki és szakmai kérdéseket vetett fel. Ez a helyzet indított minket arra, hogy körinterjúban szólaltassuk meg a feleket a végeláthatatlannak tűnő, áldatlan állapot kapcsán.
Mi állhat egy országosan ismert jeltáncművész és a legnagyobb hazai hallássérült érdekvédelmi szervezet között kialakult hűvös viszony mögött? Napsugár Anna produkcióitól a SINOSZ évekkel ezelőtt nyilvánosan elhatárolódott, amit máig fenntart.
A Siketek és Nagyothallók Országos Szövetsége 2008-ban hivatalos állásfoglalásban fogalmazta meg kritikáját Napsugár Anna jeltánc produkcióival kapcsolatban, arra hivatkozva, hogy azok károsan befolyásolhatják a magyar jelnyelv és a siket kultúra elfogadottságát. Döntésüket 2012-ben megerősítették. Azóta azonban sok minden változott: Napsugár Anna országos ismertségre tett szert, fellépéseit több százan követik, művészetét díjakkal ismerték el. De vajon változott-e a SINOSZ álláspontja? Mi számít ma hiteles képviseletnek a siket kultúrában és ki jogosult ezt meghatározni? Két külön interjúban kérdeztük Szalkai Ivánt, a SINOSZ igazgatóját, valamint Napsugár Annát arról, hogyan látják a kialakult helyzetet, a felelősség kérdését, a művészi szabadság határait és a lehetséges jövőbeni párbeszéd esélyeit.
SZALKAI IVÁN
A SINOSZ 2008-as állásfoglalásának 2012-es megerősítése máig elérhető. Milyen konkrét okok vezettek annak idején a közlemény kiadásához?
Köszönjük a megkeresést, a tisztázandó kérdéseket.
Fontos előrebocsátanom, hogy 2008-ban még nem én töltöttem be az igazgatói pozíciót, ezért a közlemény kiadásának konkrét előzményeiről nem tudok személyes tapasztalaton alapuló információval szolgálni. Ugyanakkor fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a közlemény tartalma továbbra is érvényes és időszerű, az abban megfogalmazott értékek és szakmai szempontok ma is vállalhatóak a SINOSZ részéről.
Egyértelműen szeretnénk leszögezni azt is, hogy a SINOSZ állásfoglalása nem a sorstárs személye ellen irányult, hanem kizárólag az adott produkcióval, illetve konkrét cselekedeteivel kapcsolatban fogalmazott meg szakmai kritikát.
A közlemény szerint a SINOSZ „elhatárolódik Napsugár Anna produkcióitól”, mert azok károsak lehetnek a magyar jelnyelv és a siket kultúra megítélésére. Mi a probléma a produkciókkal?
A jelnyelvet és a siket kultúrát nem ismerő közönség – ha valaki elsőként Anna produkcióival találkozik – a jelnyelvet, illetve a jelnyelvet használó hallássérült közösséget a látottakkal azonosítja. Sajnos ez a hatás óhatatlanul bekövetkezik, hiszen a kívülálló nézők nem tudnak arról, hogy a jelnyelven kommunikáló siket személyek Anna produkcióit nem értik, és épp ezért nem is élvezik.
A jeltáncként aposztrofált előadások mellett korábban többször tapasztaltuk azt is, hogy Anna „tolmácsként” lépett fel, ami minden szempontból szembemegy a jelnyelvi tolmács szakma etikai normáival. Ezúton is kérünk mindenkit, hogy csakis a Jelnyelvi Tolmácsok Névjegyzékében szereplő jelnyelvi tolmácsot hívjanak rendezvényekre, egyeztetésekre, amennyiben azon jelnyelvhasználó siket vagy nagyothalló személy is részt vesz.
Napsugár Anna sokak számára a siket kultúra egyik legismertebb arca lett. A SINOSZ álláspontja ma is változatlan?
Igen, a SINOSZ álláspontja ma is változatlan. Az állásfoglalásban megfogalmazott értékek és szakmai szempontok továbbra is érvényesek számunkra. Éppen azt a véleményünket juttattuk kifejezésre, hogy Annát nem tekintjük a siketkultúra képviselőjének.
Voltaképpen mit jelent a siketkultúra kifejezés? A siketkultúra nem pusztán a siket emberek kulturális tevékenységének, megnyilatkozásainak összessége, ez a kifejezés túlmutat a kultúra szó általános értelemben vett jelentésén. A siketkultúra alapja a siket személyek identitása, és az őket összekötő nyelv – a jelnyelv – anyanyelvi szintű, elsődleges kommunikációs eszközként történő használata, és annak kisebbségi nyelvként való ápolása. Így válik egy saját értéket, hagyományokat teremtő sokszínű közösség alappillérévé.
Ön szerint mitől számít hitelesnek egy jeltánc vagy jelnyelvi produkció? Létezik-e „jóváhagyott” kifejezésmód?
A magyar jelnyelv önálló, természetes nyelv, mely szigorú nyelvtani szabályrendszerrel, grammatikával rendelkezik. A „jelnyelvi produkció” tehát olyan előadás, amelyben a jelnyelv alkalmazásával közvetítenek információkat, érzéseket vagy művészi üzenetet. Ez lehet például egy színházi előadás, vers, filmjelenet vagy bármilyen műfajban olyan alkotás, ahol a hangzó beszéd vagy ének helyett jelnyelven történik az információátadás. A hallássérült közönség így átélheti, magába fogadhatja a produkciót.
Egyre több magyar és külföldi könnyűzenei előadó koncertjén érhető el jelnyelvi tolmácsolás. Ezt az akadálymentesítést képzett jelnyelvi tolmács szakemberek biztosítják, akik ugyan nem saját produkcióval lépnek fel, hanem egy-egy profi szóló előadó vagy együttes műsorszámait elkötelezetten adaptálják jelnyelvre. A szakmai szempontoknak való megfelelés érdekében ezt a szintet tekintjük kellő színvonalúnak és kívánatosnak mindenféle más előadás során is.
Másik példát említve: hasonló szerepet tölt be a prózai és zenés színházi előadások jelnyelvi tolmácsolása.
A halló közönség számára gyakran nehéz különbséget tenni hiteles és kevésbé hiteles jelnyelvi produkciók között. Mit gondol, milyen felelőssége van ebben a médiának és milyen a SINOSZ-nak?
Mint az előző válaszunkban is jeleztük, a SINOSZ feladata, hogy érdekvédelmi szervezetként fellépjen, amikor egy előadás vagy bármely tartalom valótlanul van a jelnyelvhasználó közösség számára hozzáférhetőként feltüntetve.
A médiának is kiemelten fontos szerepe van abban, hogy a tájékoztatás pontos és tényszerű legyen. Amikor egy produkciót – akár jó szándékkal – úgy mutatnak be, mintha teljes mértékben akadálymentes lenne a siket emberek számára, az hamis elvárásokat kelthet, és csalódást okozhat az érintett közösségnek.
A SINOSZ felelőssége abban áll, hogy ezeket a helyzeteket felismerje, nyilvánosan és szakmailag korrekt módon reagáljon, valamint, hogy felhívja a figyelmet – a média figyelmét is – a valódi hozzáférhetőség szempontjaira.
Ilyenkor nem a művészi teljesítmény vagy az előadó személyek minősítése történik, hanem a hozzáférhetőség és esélyegyenlőség kérdésén van a hangsúly.
Van-e párbeszéd a SINOSZ és azok között a siket művészek között, akik nem a hivatalos szakmai irányvonal mentén dolgoznak?
A művészet területére vonatkozóan nincs hivatalos irányvonala a SINOSZ-nak, mert ez kívül esik az érdekvédelmi tevékenység körén.
A művészi szabadságot elismeri Szövetségünk, de érdekvédelmi szervezetként kötelesek vagyunk felszólalni olyan előadások kapcsán, amelyek magukat úgy tüntetik fel, mint a jelnyelvhasználó személyek számára hozzáférhető, érthető produkciók, miközben a valóságban ez nem teljesül.
Léteznek olyan előadók, műfajok, amelyek bár nem jelnyelvi produkciók, mégis élvezhetőek a jelnyelvhasználó közönség számára is. A pantomim jó példa erre: vizuális eszközökkel, mimikával és gesztusokkal dolgozik. Ezek az előadók vagy színjátszó csoportok nem állítják magukról, hogy jelnyelvi produkciót hoznak létre, és nem is keltenek ilyen benyomást. Ennek megfelelően nem is torzítják a siket közösségről és a magyar jelnyelvről alkotott képet sem.
Az utóbbi években több fiatal siket alkotó is megjelent a közösségi médiában. Hogyan viszonyul ehhez a SINOSZ? Kívánja-e a szervezet például mentorálással, iránymutatással segíteni őket?
A SINOSZ mindig örömmel ad teret és lehetőséget fiatal siket és nagyothalló előadóknak, alkotóknak, hiszen fontosnak tartjuk, hogy a közösség kulturális és kreatív értékei minél több formában megjelenhessenek. Ugyanakkor a kérdés nem egyértelmű – nem világos, pontosan kikre vonatkozik -, így csak általánosságban tudunk reagálni: amennyiben egy kezdeményezés összhangban áll a SINOSZ értékeivel és a magyar jelnyelv hiteles képviseletével, nyitottan állunk hozzá.
Mit üzen azoknak a siket művészeknek, akik szeretnének önállóan alkotni, akár a SINOSZ támogatása nélkül is?
Nincs akadálya, ha valaki szeretné a művészetét kiteljesíteni a vizualitás eszközeit használva különböző műfajokban. A SINOSZ elismeri és tiszteletben tartja a művészi szabadságot – természetesen bárki dönthet úgy, hogy önállóan alkot, sőt örömmel ösztönözzük a hallássérült emberek művészi megnyilatkozásait, legyen szó amatőr vagy profi alkotásokról és produkciókról. Példaként említeném az idei Siketek Világnapja rendezvényünkhöz kapcsolódóan meghirdetett alkotói pályázatainkat, filmes, ill. gyermekrajz műfajokban. Emellett egy-egy jelentősebb eseményünkön akár fellépési, bemutatkozási lehetőséget is biztosítunk azoknak a siket és nagyothalló előadóknak, akik kellően nívós, a sorstársaik, ill. valamennyi néző számára élményt, befogadható és szórakoztató produkciót adnak elő.
Van-e lehetőség az álláspont újraértékelésére a SINOSZ részéről, ha a közösség véleménye megváltozik?
Amennyiben változik a produkció, megfelel a közösség által támasztott igényeknek, az általuk képviselt értékeknek, akkor a közösség számára is befogadhatóvá válhat.
A jelnyelv a vizuális önkifejezés szép formája, de – a művészi szabadság figyelembevétele mellett is – elengedhetetlen szempont az érthetőség: amíg a közösség nem érti a produkciót, addig nem fogja tudni értékelni a produkciót a maga művészi valójában.
A SINOSZ jövőbeni kommunikációjában terveznek-e nyitottabb, párbeszédre építő irányt képviselni hasonló esetekben?
A SINOSZ mindig nyitott volt és ma is nyitott a párbeszédre. Szervezetünk védi, őrzi a magyar jelnyelv értékét, mint a siket kultúra egyik legfontosabb alapját, és képviseli a közösség érdekeit. Felelősséget érzünk a jelnyelvi tolmács szakma színvonaláért is.
Örömmel fogadunk minden olyan törekvést, amely a magyar jelnyelv megismertetését és népszerűsítését célozza, ugyanakkor fontosnak tartjuk, hogy mindez hiteles módon történjen, a magyar jelnyelv értékeinek és sajátosságainak tiszteletben tartásával. A jelnyelv hitelessége és társadalmi megítélése nem csorbulhat.
NAPSUGÁR ANNA
Emlékszel arra, hogyan és mikor értesültél arról, hogy a SINOSZ elhatárolódik a produkcióidtól? Kaptál bármilyen indoklást erről? Volt valaha lehetőséged érdemi párbeszédre a SINOSZ-szal a művészetedről vagy annak megítéléséről? Ha igen, milyenek voltak ezek a beszélgetések?
A SINOSZ nem mindig határolódott el az általam kiépített jeltáncművészeti ágtól. Pályám elején Mikesy György, a szervezet egykori elnöke szakmailag és elvben támogatott, de elmondta azt is, hogy úttörőként számítanom kell akadályokra. Később többször tárgyaltam Dr. Kósa Ádámmal, a SINOSZ akkori elnökével, mert szerettem volna, ha a jeltáncművészetből országos gyógyterápiás szolgáltatás születik, hasonlóan ahhoz, ahogy a pantomim is elfogadott művészeti ággá vált. Hosszú évekig jótékonysági alapon, ingyen dolgoztam, és támogató pályázatokat kerestem, például a Nemzeti Kulturális Alap Táncművészet Kollégiumánál, hogy templomokban és koncerteken jeltánc kísérhesse a zenét. Ekkor érkezett a hidegzuhany: a SINOSZ hivatalos állásfoglalásban bírálta a tevékenységemet. Az indoklást először e-mailben olvastam, majd a szervezet YouTube-csatornáján láttam, és egy világ omlott össze bennem.
Több mint húsz éve vagyok tagja a szervezetnek, középfokú jelnyelvi tanfolyamot is elvégeztem, és számos országos jelnyelvi szavalóversenyen és tehetségkutatón értem el eredményeket. Számomra borzalmasan fájdalmas, hogy a nyilvános állásfoglalás óta nem tudom tisztességesen építeni a zenei munkásságomat, és folyamatos zaklatásnak, rágalmazásnak vagyok kitéve.
A SINOSZ közleménye szerint a jeltánc produkcióid károsan hathatnak a magyar jelnyelv és a siket kultúra megítélésére. Hogyan viszonyulsz ehhez a kritikához?
Szomorúan élem meg ezt a vádat. Több mint harminc éve jeltáncolok, és azóta is jótékonysági céllal, szeretetből lépek fel, hivatalos szakvizsgával, fellépői engedéllyel. Úgy érzem, amit csinálok, nem káros, hanem éppen építő: sok halló és fogyatékossággal élő ember kezdett el jelnyelvet, jeléneket és jeltáncot tanulni, úgy gondolom, hogy a produkcióim hatására is. Többen közülük a SINOSZ vagy a Hallatlan képzésein folytatták a tanulást. A jeltáncművészetnek gyógyterápiás hatása is van: több fiatal készített szakdolgozatot erről, és saját példám is ezt mutatja. Fiatalon elveszítettem a hallásomat, orvosi vélemények szerint idővel a beszédképességem is elhalványulhatott volna. A hangom képzésével és az énekléssel azonban lassítani tudtam ezt a folyamatot. Én elfogadtam a sorsomat, de fájdalmas volt megtapasztalni, hogy éppen azok közül ítélnek el néhányan, akikért a művészetemet felépítettem.
Az elmúlt években egyre többen ismerik meg a munkáidat, sokan éppen téged tekintenek a siket kultúra egyik legismertebb arcának. Hogyan élted meg ezt a kettősséget: a közönség szeretetét és a hivatalos elutasítást egyszerre?
Az elmúlt harmincöt év rengeteg tanulást, fejlődést és sikert hozott az életembe. Több mint 110 aranykupát nyertem szakmai táncversenyeken és tehetségkutatókon – köztük SINOSZ-versenyeken és Ki mit tud?-okon -, számos hazai és nemzetközi fellépésem volt. Ezek mögött hatalmas szakmai alázat és kitartás van. A legnagyobb boldogság számomra, amikor egy fellépés után hallássérült vagy más fogyatékossággal élő sorstárs jön oda hozzám, ír nekem üzenetet vagy küld fényképet, hogy büszke rám. Ez mindig erőt ad, hogy soha ne adjam fel. A hivatalos elutasítást sosem értettem meg. Ha az országban több tucat jeltáncos van, akik szeretetből és jótékonysági céllal viszik tovább ezt a művészetet, miért csak engem emeltek ki annak idején, és miért pont engem bántott a SINOSZ? Sok erőt adott, hogy siket sorstársaim szeretettel vettek részt a dalaim klipjeiben, és arcukat adták ahhoz, amit képviselek. Ez megerősít abban, hogy amit csinálok, annak értelme van.
Mit jelent számodra a hitelesség a jelnyelvi művészetben? Szerinted létezik egyetlen elfogadott irány, vagy többféle megközelítésnek is helye van?
Számomra a hitelesség alapos tanulással kezdődik. A jelnyelv alapjait a legkiválóbb jelnyelvi oktatóktól tanultam, például Szabó Szilvesztertől, és rengeteget tanultam a példaképeimtől is: Mázló Tímeától, Juhász Ferenctől, Mongyi Pétertől, Mongyi Judittól és András Pétertől. Mindig törekedtem arra, hogy minden produkciómat ellenőriztessem: jelnyelvi tolmácsokat és saját siket iskolatársaimat kértem meg, hogy nézzék meg a dalaimat, és mondják el, min kell változtatnom, hogy profi legyen. Amikor láttam, hogy a nézők megértik a közvetített érzésvilágot és a zene színességét, elhatároztam, hogy erre teszem fel az életem. Tanítványokat gyűjtöttem magam köré, és elindítottam a jeltáncművészet műfaját. Az eddigi fellépéseim visszajelzései azt mutatják, hogy a jeltánc mindenki számára élményt nyújt, és segíthet a lélek erősítésében. Büszkén vallom: többféle jelnyelvi megközelítésnek is helye van a társadalmunkban.
Gyakran lépsz fel halló közönség előtt is. Mennyire érzed fontosnak, hogy az ilyen fellépések során hidat teremts a halló és a siket világ között?
Számomra ez életem egyik legfontosabb küldetése. Harmincöt éve lépek fel hétről hétre, nemcsak fogyatékossággal élő, hanem halló közönség előtt is, mert hiszek abban, hogy a jeltánc hidat építhet a két világ között. Pályám során sokat tanultam a színház- és filmművészet területén: Jaross Viktória segítette a tanulmányaimat, és szeretettel gondolok Földessy Margitra, aki öt éven át fejlesztette a beszédkészségemet, és megalapozta rendezői és koreográfusi ismereteimet. Az évek során számtalan színpadon álltam: szerepeltem a BEKE Első Magyar Budapesti Jelszínházban amatőr színészként, felléptem szórakozóhelyeken és jótékonysági koncerteken, valamint ismert énekesek – például Mary Zsuzsi, Csongrádi Kata, Csepregi Éva vagy a Pa-dö-dő – mellett „közvetítettem” a dalaikat jelnyelven. Életem eddigi legnagyobb élményei közé tartozik a Brüsszeli Kulturális Intézetben tartott önálló estem, a Sziget Fesztivál, valamint a Papp László Sportarénában a Nem Adom Fel Együttes három jótékonysági koncertje. Ezeken a fellépéseken éreztem igazán, hogy sikerül lebontani a hallássérült világ csendje és a halló társadalom közötti láthatatlan falakat.
Az elmúlt időszakban sok fiatal siket alkotó jelent meg a közösségi médiában. Látod magad példaképként számukra?
Nagyon boldoggá tesz, hogy új siket előadók érkeznek a színpadra. Ez az élet természetes körforgása, és kívánok nekik sok szeretetet, csodás élményeket, mindazt, amit a színpad adhat. Az évek során sok hallássérült sorstárs és halló fiatal is mellém szegődött. Sokan az én példám hatására kezdtek el jelénekes és jeltáncos produkciókat tanulni, és többen már országos táncversenyeken is díjat nyertek a jeltáncművészet kategóriájában. Büszkeséggel tölt el, hogy a munkám tovább él a következő generációkban.
A közönség részéről rengeteg támogatást kaptál az évek során. Mit jelent neked ez a szeretet?
Életem legfontosabb visszajelzése a közönség szeretete. Ez ad erőt, és ez bizonyítja számomra, hogy minden harc és küzdelem értelmet nyert. Hatalmas ajándéknak, szinte isteni csodának érzem, hogy mindezt megélhettem, és még ma is megélhetem.
Mit üzensz azoknak a fiatal siket művészeknek, akik a saját útjukat keresik, akár a hivatalos intézményi támogatás nélkül?
Soha ne mondják, hogy soha. Az út végén mindig ott van a kis fény: a szeretet, az érték, és az, amit ők adhatnak a közönségnek. Ne adják fel, minden pofon után álljanak fel, és menjenek tovább a saját útjukon.
Látsz-e esélyt arra, hogy egyszer új alapokra kerül a viszonyod a SINOSZ-szal? Nyitott lennél-e párbeszédre vagy együttműködésre a jövőben?
Én mindig nyitott voltam a párbeszédre és az együttműködésre. Csak egyet kérek: ne bántsanak tovább. A sok támadás nagyon kimerített, elfáradtam ebben a harcban. A fájdalmaimat mégis művészetté tudtam formálni: két dalban is feldolgoztam ezt az időszakot, Elég volt és Kemény a világ címmel, amelyek meghallgathatók a YouTube-on.
A művészet, az identitás és a közösségi értékek metszéspontjai ritkán adnak egyértelmű válaszokat. De éppen a nyitottság és a párbeszéd lehet az a híd, amely nemcsak nézőpontokat közelít egymáshoz, hanem új irányokat is kijelöl a siket kulturális térben – és azon túl is.
Vajda Márta
Kapcsolódó: A szívemmel hallok – interjú Napsugár Anna siket jeltáncművésszel
