Bár a színpadon ő volt a kacagtatás nagyasszonya és a tragikum méltóságteljes tolmácsolója, a színjátékosság csínját-bínját ismerő Thália papnője, a függöny legördülése után szívesen merült el a kertészkedés vagy a befőzés csendes örömeiben. A magyar színház- és filmtörténet egyik legnépszerűbb művészeként nemcsak alakításaival, hanem emberi közvetlenségével is maradandó nyomot hagyott maga után. Életében különös harmóniában fért meg egymás mellett a tapsvihar és az otthon melege, a reflektorfény csillogása és a konyhából felszálló pörkölt illata.
Magánemberként távol állt tőle mindenféle primadonnás allűr. Erdélyi gyökerei, a Székelyudvarhelyről hozott konok jókedv és munkabírás egész pályáját végigkísérte. Budai otthona nemcsak lakás volt, hanem találkozóhely is, ahol a barátság és a vendégszeretet ugyanolyan természetes része volt a mindennapoknak, mint a nevetés. Miközben a Madách Színház színpadán estéről estére sikert aratott, a hétköznapokban legalább akkora örömöt jelentett számára egy jól sikerült ebéd vagy egy hosszú beszélgetés. Szívesen látta vendégül barátait és pályatársait, akik nemcsak egy-egy jó történetet, hanem nagy adag életenergiát is kaptak útravalóul. A humor és a finom étel természetes része volt az együttlétnek.
Míg kortársai közül sokan a Belváros kávéházaiban élték társasági életüket, Manyi a pasaréti villájának kertjében talált békére. A kertészkedés nem egyszerű időtöltés volt számára, hanem valódi szenvedély. Szívesen foglalatoskodott a növényekkel, és örömét lelte a kétkezi munkában, amely egészen másfajta elégedettséget adott, mint a színpadi siker.
Másik nagy szerelme a gasztronómia volt. Barátai és pályatársai egyaránt emlegették főzőtudományát és vendégszeretetét. Szeretett a konyhában sürögni-forogni, és örömét lelte abban, ha másokat megvendégelhetett. A főzés számára sokkal több volt egyszerű házimunkánál, ugyanazzal a gondossággal és szeretettel végezte, amellyel a szerepeire készült. A konyha így valóban afféle második színpaddá vált az életében, ahol az emberek iránti figyelmét és szeretetét fejezhette ki.
Cinkostársak a színpadon túl Latyi és Téni
Kiss Manyi pályája során a korszak legnagyobb művészeivel dolgozott együtt. Ezek a kapcsolatok azonban sok esetben túlmutattak a szakmán, és valódi emberi kötődésekké váltak.
Latabár Kálmánnal, azaz Latyival legendás kettőst alkottak az operettszínpadon. A közönség rajongott kettejük közös fellépéseiért, amelyeket a humor, a játékosság és a kivételes összhang tett emlékezetessé. A róluk fennmaradt színházi történetek között számos anekdota is él. Az egyik legismertebb szerint egy közös turné során Latabár tréfából liszttel töltötte meg Kiss Manyi cipőit, mire a színésznő másnap egy nyers tojást rejtett a komikus kalapjába. Ez a történet is jól érzékelteti azt a derűs légkört, amely kettősüket körülvette.
Páger Antallal, vagy ahogyan sokan ismerték, Ténivel más természetű kapcsolat fűzte össze. Barátságukat a kölcsönös tisztelet és megbecsülés jellemezte. A Mici néni két élete forgatási szüneteiben is sok időt töltöttek együtt, szívesen beszélgettek a mindennapi élet dolgairól. Páger szenvedélyes horgász volt, Manyi pedig örömmel foglalkozott a növényeivel, így a művészet mellett a természet szeretete is igazi összekötő kapocs volt közöttük.
Ha van név a magyar színháztörténetben, amely hallatán önkéntelenül is elmosolyodunk, az Kiss Manyié. Ez a mosoly azonban sosem felszínes. Ott bujkál benne a komikus szerepek játékossága, a Körhinta Mari mamájának bölcsessége, a Mici néni két élete szerethető hősnőjének élettapasztalata és annak a művésznek a kisugárzása, aki a legnehezebb időkben sem veszítette el a humorát és az emberekbe vetett hitét.
Életigenlése nem naiv optimizmusból fakadt. Megélte a huszadik század történelmi viharait, megtapasztalta a veszteségeket és a magányt, mégis megőrizte kíváncsiságát, munkakedvét és humorérzékét. A róla szóló visszaemlékezések egy olyan embert mutatnak, aki örült az egyszerű dolgoknak, szerette kollégáit, és nem vesztette el érdeklődését a világ iránt. Nem volt benne szakmai féltékenység, ha egy fiatal tehetséget látott, ő tapsolt a leghangosabban a takarásban.
Interjúiban és nyilatkozataiban ritkán élt nagy szavakkal. A pályatársak és a róla szóló visszaemlékezések szerint sokkal közelebb állt hozzá a humor, mint a művészi pátosz. A sikereket sosem tekintette természetesnek, a színészetet pedig mindenekelőtt hivatásnak és mesterségnek tartotta. A szakmáról vallott szemléletét jól összefoglalja az a mondás, amelyet gyakran idéznek vele kapcsolatban: „jól köll spilázni, és kész!”. Ebben a néhány szóban benne van mindaz a szenvedély, játékosság és szakmai alázat, amely egész pályáját jellemezte.
A reflektorfényen kívül sem kívánt különleges szerepet játszani. A hétköznapokban ugyanaz az ember maradt, akit pályatársai és barátai ismertek, közvetlen, vendégszerető, gyakran önironikus személyiség, aki nem a művészi legendáját építette, hanem egyszerűen élte az életét.
Magánéletét nagy szerelmek és sorsfordító kapcsolatok kísérték. Fiatalon ment férjhez az olasz artistaművész Alfredo Uferinihez, akivel éveken át a külföldi cirkuszok világában élt és turnézott. A házasság azonban idővel véget ért, Manyi pedig visszatért Magyarországra, hogy a színházban folytassa tündöklését.
Budapesti évei alatt mély szerelem fűzte gróf Károlyi Istvánhoz. Kapcsolatukat azonban a családi és társadalmi elvárások is nehezítették, így szerelmük végül nem teljesedhetett be. A szakítás hosszú időre nyomot hagyott benne.
Később Bakonyi János, a baráti körben „Nyúl úrként” ismert társa töltött be fontos szerepet az életében. Együttélésük örömöt és fájdalmat egyaránt hozott, mégis hosszú éveken át kitartottak egymás mellett.
A színésznő a személyes veszteségek és csalódások ellenére sem vált keserű emberré. A végsőkig dolgozott, mert a munka éltette, a közönség szeretete pedig különleges energiát adott számára.
Utolsó éveiben a betegséggel is meg kellett küzdenie, de akkor is a humor volt a legerősebb fegyvere. A nehézségek közepette is igyekezett megőrizni azt a derűt és életigenlést, amely egész életét végigkísérte.
Kiss Manyi civil lénye arra emlékeztet bennünket, hogy a legnagyobb művészet sokszor nem a reflektorfényben, hanem a hétköznapok méltóságában rejlik. A taps elcsendesül, az előadások véget érnek, de azok az emberek, akik valódi nyomot hagynak maguk után, tovább élnek az emlékezetben.
Emléke nem szobormerev, hanem olyan, mint egy tavaszi zápor, frissítő, életerős és felejthetetlen.
Batári Gábor
*** *** *** ***
Ha tetszett a cikk, kérjük támogasd A Rák Ellen- Az Emberért, A Holnapért Társadalmi Alapítvány munkáját, hogy tovább működtethessük az Életigenlők rákellenes médiaportált, kiadhassuk az Életigenlők magazint, egészségfesztivált, konferenciákat szervezhessünk, onko-segítő telefonos tanácsadással segíthessünk! Az alapítványról a rakellen.hu weboldalon találsz bővebb információkat, pénzbeli támogatás a 11713005-20034986-00000000 számlaszámon, 1%-os rendelkezés május 20-ig a 19009557-2-43 adószámmal lehetséges. Köszönjük!
