K. Varga Ibolyával a Varga-betűk sorozat második könyvéről beszélgettünk
Amikor interjút kértem Ibolyától, azt a választ kaptam, „örömmel ad interjút, bár saját maga ugyan rengeteg beszélgetést készített, de interjút még sohasem adott, izgul, hogy mi lesz ebből.” Nos, ezek után mondanom sem kell, hogy én mennyire izgultam, amikor az interjúra készültem… Öröm, hogy Ibolya pedagógus és szociológus végzettségű, magát „talpas újságírónak” valló kedves kollégám nekem adta élete első interjúját…
„Vargabetű”, így egybeírva az úgymond kerülőút, ami utólag, visszanézve belátható, hogy meg kellett tenni az előbbre jutás érdekében vagy egyszerűen csak, hogy tanuljunk belőle. Igaz ez a könyvsorozatban összegyűjtött, az utcán heverő hétköznapi történetek lényegiségére, üzenetére, ami a szerző szándéka szerint el kell jusson a mai kor egyre terheltebb, rohanóbb, már-már robotpilóta üzemmódban éldegélő emberéhez. És a „Varga-betűk”, így kötőjellel írva egy találó, kreatív és marketing szempontból is kiváló könyvsorozat cím, ami a szerző vezetéknevéből és a leírt betűkből üzenetté rendezett kortünetekre hívja fel az olvasó figyelmét. Interjú K. Varga Ibolyával.
Nektek írtam, rólunk szól – ezt írtad a dedikált példányomba. A könyv apróságokról, nem világrengető témákról szól, mégis az egész jelenkorunk benne van. A Varga-betűk sorozat második könyvcíme, a Csak néztünk, mint a moziban… Miért ezt a címet kapta?
Még térjünk vissza egy kicsit a legelső kötetre, ha megengeded. Akár Vargabetűk is lehetett volna a címe, hiszen sohasem gondoltam arra, hogy könyvet írjak, arra pedig, hogy kiadjak, végképpen nem! Sok mindennel foglalkoztam, sokféle feladatot végeztem életem során, igaz, mindig volt kapcsolatom az újságírással. De verset például gyerekkoromban sem írtam soha, sőt naplót sem, nem is próbáltam. Így hatvanéves koromig váratott magára az első könyv megírása. Visszatérve az eredeti kérdésedre, szinte elsőre adta magát ez a régi magyar mondás, amit sokféleképpen, de mindig ugyanazzal a tartalommal használunk. Igen, annyi minden történt velünk az elmúlt években, amire nem számítottunk, nem számíthattunk, hogy sokszor úgy néztük az eseményeket, olykor tehetetlenül, máskor csodálkozón, mintha egy filmet néznénk, aminek nem mi lennénk a főszereplői.
„Jól tudom, hogy ezzel az újabb válogatással sem értem szépíróvá” – írod a szerzői ajánló első mondatában. Ibolyka, komoly hangsúlyt helyezel rá, hogy „csak talpas újságíró” vagy. Mit jelent ez?
Ma sokan írnak és adnak ki különböző könyveket, több, kevesebb sikerrel. Sokféle könyv van a piacon. Az enyém is egy a sok közül, de nem ringatom magam abba a hitbe továbbra sem, hogy elsajátítottam a szépírók mesterségét. Legfeljebb még karcolgatom… (mosolyog) Sokszor nem is merem könyvnek nevezni a két kötetet, mert azt gondolom, hogy az írásim nem akarnak többnek látszani, mint amik: rövid, közérthető, olykor groteszk, szellemes és humoros, „ujjgyakorlatok”, amelyeket a hétköznapi véletlenek, ellesett pillanatok, megélt események hoztak létre. Bárki megláthatta, megélhette volna ezeket. Nekem csak az volt a feladatom, hogy olvashatóvá, mások számára is láthatóvá, érthetővé, átélhetővé tegyem és összerendezzem. Igen, „talpas újságíró” vagyok a szó szakmai legszebbik értelmében. Azt szoktam mondani, hogy nem lehet mindenkiből sztárújságíró, és most neveket példaképpen direkt nem mondanék, mert valakinek, valakiknek a híreket is össze kell gyűjteni, a lapokat, a hírportálokat, a televíziós és rádiós műsorokat hiteles és érdekes információval meg kell tölteni. És könyvek ide, vagy oda, maradok, aki voltam, aki vagyok, mert ezt szeretem csinálni, de nagyon! Tudósítani mindarról, ami velünk történik nap mint nap.
A könyvbemutatón elhangzott, reménykedsz abban, hogy hétköznapi történeteiddel segítesz másoknak is látni, nézni, kérdezni…
Ez volt a legfőbb szándékom. Azt szerettem volna elérni, hogy biztassak mindenkit arra, hogy ne fogadjuk el természetesnek azt, ami körülöttünk történik, ha nem értjük a miérteket. Merjünk gondolkodni, kérdezni még a leghétköznapibb dolgokról is. Ne féljünk visszakérdezni a boltban, az orvosnál, az iskolában, a hivatalban, ha nem értünk valamit, vagy bizonytalanok vagyunk. Ne fogadjuk el a választ csak azért, mert „valaki” mondja, vagy mert az úgy szokott lenni! Nagy örömömre rengeteg elismerő visszajelzést kapok, és nem csak az anyukámtól és az ismerősöktől! És ez jó, nagyon jó! Többen mondják, hogy a gyakran szórakoztató, szókimondó, olykor kicsit groteszk történetek rövidségük miatt jó „útitársak”, akár a tömegközlekedési eszközökön, de ha bárhol várakozni kell, akkor is. Valaki mesélte, hogy az SZTK-ba vitte magával olvasnivalóként! (nevet). A könyvvel szereztem új ismerősöket is, akik ismeretlenként szólítanak meg rendezvényeken, amelyekre nagyon szívesen megyek, akár csak úgy, hogy leülök a könyveimmel, mert Mesélhetek címmel mindig adódik alkalom sok-sok beszélgetésre, ismerkedésre. De a könyv kapcsán olyan „emberi kincsek” kerültek újból elő a régmúltból, akikre nem számítottam, akiknek felbukkanását nem is remélhettem. Külön meg kell említsem a kiváló, még ma is publikáló humoristát, Majláth Mikes Lászlót, aki a legnagyobb meglepetésemre vette a fáradtságot és darabról, darabra véleményezte második könyvemet. Az ámulattól nem tudtam még szólni sem, amikor ezt megláttam! És az elemzés igazán hízelgő volt rám nézve… (mosolyog) Ebből is jól látszik, szinte hihetetlen az a szeretetáradat, amit másfél éve érzek, nem adnám oda semmiért!
Azt is írod, hogy a közéletben eltöltött nem kevés idő alatt többé-kevésbé elsajátítottad szeretett szakmádat a „cipő-felsőrész” készítést. Mit jelent ez?
Ez semmi mást nem jelent, csak nagyon bízom abban, hogy amit csinálok, azt a tőlem telhető legjobb színvonalon, a szakma szabályainak megfelelően teszem. Bár ma kevésbé érezni, látni, hallani, de az újságírás egy szakma. Attól, hogy valaki „jól ír”, érthetőek a gondolatai, élvezetes olvasmány szalad ki a tollából, még nem újságíró. Újságíróvá lépésről lépésre válik az ember, csakúgy, mint a cipész, a pék, a varrónő. És igen, csak többé-kevésbé lehet elsajátítani ezt is, mindig tanulni, gyakorolni, írni és írni, fejlődni kell ebben is. Számtalan, talán több ezer napi hírt, cikket, interjút, riportot írtunk napilaposként, de ki tudom választani azt a 15-20 írást, ha tetszik elkészült „remeket”, vizsgamunkát, amelyekre igazán büszke vagyok.
Kifejezetten egyedinek, kedvesnek tartom a marketing-munkát, amit a két könyvvel kapcsolatban végzel! Van benne egyfajta családias összefogásra épített bájos, de mégis tudatos értékesítői (sales) munka… Hogyan készült a könyved, mik voltak a kötelező marketingkellékek, kik voltak az alkotótársaid ötlettől a szerkesztésen át, a könyvbemutatóig, majd onnan a könyveladási listák szemmel látható fokáig?
Pedig ettől a sales és marketing munkától szerettem volna magam megkímélni, és pont a közepébe csöppentem! (mosolyog) Ma már nem bánom, ebben is sok-sok örömforrásra leltem, és nem utolsósorban rengeteget tanultam a saját bőrömön. A könyv kiadásánál nem a bevétel, sokkal inkább a minél alacsonyabb költségen, de kiváló minőségben jusson el sokakhoz a könyvem elv vezérelt. Óriási szerencsém is volt, mert bár a munka nagy része rám hárult, baráti alapon, egy-egy köszönömért, remek segítőim akadtak, olyanok, akikre álmomban sem gondoltam. Régi munkatársaim szegődtek segítőtársként mellém (Luczek Sándor és Kaposi György) korábbi és jelenlegi munkahelyemről, ők igazgatták kósza betűimet. És a kisebbik fiúnk egy szóra ráállt, hogy ő tervezze a borítót, készítse a szükséges fotót és a belső illusztrációkat is. Nem azért mondom, de a második könyv borítója profi munka, az ötlettől a megvalósításig! Mondtam is a „gyereknek”, Kisfiam, ezzel a közös alkotással, a fotózástól a kész könyvig olyan élményben volt részem, amelyért örökre hálás leszek! És azóta is, ha szükségem van a könyv marketingjéhez kreatív elemekre, csak őt kérem meg ennek előállítására. Lásd a könyvbemutató roll-upja, a vendéglátás poharainak matricái, az ajándék könyvjelzők és zacskók. Bár a végére maradt, de legnagyobb támogatóm ebben is a férjem volt, aki mindvégig hitt abban, amit csinálok, bár racionális gondolkodású ember lévén sokszor nem gondolta, hogy „bejön”, de elejétől a végéig bízott bennem, soha nem akart lebeszélni erről vagy arról az ötletemről, és most együtt örülhetünk! Köszönet neki érte!
Kihagyhatatlan ebből az interjúból a mozgó-dedikálás jó ötleted! Olyan emberi, mint a történetek. Honnan jött az ötlet és milyen volt a fogadtatása?
Saját innováció, amit szintén a kényszer hozott létre! Szerénység nélkül mondom, nekem is tetszett! (mosolyog) Kicsit megcsúsztunk a kézirat tördelésével, és a kiadó nem tudta ígérni, hogy karácsony előtt még időben megérkeznek a könyvek a boltokba, így bizonytalan lett egy decemberi könyvbemutató megtartása, Akkor támadt az az elgondolásom, hogy ha nem lehet egy alkalomra meghívni a dedikálásra várókat, akkor legyen ez igény szerint. A helyszínen pedig nem sokáig gondolkodtam, mert mindkét könyvem történeteinek egyik színtere az M3-as metróvonal Újpesttől Kispestig. A barátok, ismerősök jól fogadták az ötletet, voltak önkéntes vállalkozók, volt, akitől én kérdeztem meg, nincs-e kedve velem jönni. Volt, akivel nem metróztunk, hanem kávéztuk, volt, akivel viszont vonatoztam! Lehettek volna kicsit bátrabbak, vállalkozóbb kedvűek, de így elsőre elmondhatom, jól sikerült, megérte kitalálni, kipróbálni! Tervezem, hogy majd idén karácsony előtt újrahirdetem ezt a lehetőséget megint, de még az is lehet, hogy sokkal előbb. És már van egy újabb ötletem is, de annak most még nincs, de hamarosan itt lesz az ideje!
Beszéljünk egy kicsit a saját életedhez való viszonyodról. Egészségesen élsz? Jársz szűrésekre, végzel önvizsgálatot, figyeled a tested üzeneteit?
Hogy egészségesen élek-e, megítélni nem tudom, hiszen szeretem a finomságokat, a süteményeket, a kávét, de azt tudom, hogy törekszem arra, hogy vigyázzak az egészségemre, sőt a férjemére is. Megpróbálunk egészségesen táplálkozni, mozogni, kirándulni, Ő ennek nem mindig örül, mert ha szeretne két kiflit enni vacsorára és csak egyet kap, vagy amikor az orvos kismenyünk a tányérjára pakolja a zöldsalátát, akkor kicsit szomorú, de mindig belátja, igazunk van! Kispest, ahol dolgozom rendkívül jól „begyalogolható” város, ezért már reggel, a metrótól a munkahelyemig gyalog megyek, ami egy-másfél kilométer sétát jelent frissiben, de napközben sem használom a tömegközlekedési eszközöket kerületen belül, és csak ha nagyon sietünk, akkor ülök a kollégáim kocsijába. Direkt lassítom a napi ritmust, inkább hamarabb indulok el mindenhová, legyen idő sétálni, nézelődni, regenerálódni. Igen, eljárok a kötelező szűrésekre, a zuhanyozás pedig remek alkalom az önvizsgálatra! És bizony figyelem testem üzeneteit, mert vallom, hogy a test jelez, oda kell és érdemes is rá figyelni!
Van egy virágunk, az egészségvirág… A 12 szirom közül melyik három, amit kifejezetten fontosnak tartasz és be is tartod?
Nem könnyű a választás! De talán legyen az első a pozitív gondolkodás, ez az alapja az életnek, hiszen ez kihat mindenre, e nélkül nagyon nehéz túlélni a hétköznapokat, gondokat, betegségeket! Ehhez rögtön kapcsolódik a nevetés! Ha nem tudunk nevetni, még akkor is, ha nem sok kedvünk van hozzá, akkor csak bosszankodunk örökké, azzal csak ártunk önmagunknak, sőt a környezetünknek is. Állandó hibakereséssel, zsörtölődéssel, elégedetlenséggel megnehezítjük saját dolgunkat. Harmadikként azt mondanám, fontos, hogy olyasmivel foglalkozzunk, amiben örömünket is leltük, ami „nekünk való”, amit „nekünk találtak ki”. Legyünk bátrabbak ebben is, merjünk változtatni, ha nem komfortosan érezzük magunkat az adott munkahelyen, környezetben, helyzetben, még akkor is, ha az átmenetileg nehézségekkel, akár áldozatokkal is jár! Hosszú távon mindenképpen megéri a váltás, a változtatás!
A könyveidben megjelent írások is tanúskodnak a hitvallásodról, az élethez, az emberekhez való hozzáállásodról, de végül arra kérlek, foglald össze röviden az Életigenlők magazin olvasóinak, mi az életigenlésed?
Egyet tudok biztosan: még a legnehezebb, a legkilátástalanabb pillanatokban, időszakokban sem szabad nekikeseredni, feladni! Mindig van megoldás, és mindig lesz valaki, aki átsegít a bajokon, csak nyitottnak kell lenni mások felé, mert ma nekem segítenek, holnap pedig én nyújtok segítő kezet másoknak. Sokszor egy jól megfogalmazott mondat, egy kedves gesztus, mosoly is elég, nem mindig kell nagy dolgokra, cselekvésre, pénzre gondolni! Ne mulasszuk el a pillanatokat! Tudok örülni minden olyan apróságnak, amit lehet, hogy mások észre sem vesznek. Igyekszem figyelni a körülöttem lévők rezdüléseit, és rámosolygok a pénztárosra, az eladóra, az ellenőrre is! Nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy nekem mindig van ehhez erőm, kedvem, de törekszem arra, hogy átérezzem, hátha neki is rossz napja van, sok a gondja, azért mogorva, türelmetlen velem. Meglátom, ha kinyílik a virág valakinek az ablakában, ha szépen süt a Nap, vagy megérzem, ha finom kávéillat kúszik ki az ajtórésen valakinek a konyhájából a lépcsőházban. Órákat tudok üldögélni látszólagos semmittevéssel a vonuló felhőket nézve a fülei dombokon lévő apai szülőház kertjében! Ajánlom mindenkinek, remek elfoglaltság! (cinkosan mosolyog) Nagy szerencsém van, mert ott a családom, a gyerekeink, és olyan párra leltem, aki mindig, mindenben ott állt, áll biztos háttérként mellettem, így a nehézségeken is átsegítjük egymást.
Vajda Márta
Fotók: Getto Márton
K. Varga Ibolya: Csak néztünk, mint a moziban című könyve a magazin könyvajánló rovatában megtalálható. Vegyék-vigyék hírét!
*** *** *** ***
Ha tetszett a cikk, kérjük támogasd A rák ellen, az emberért, a holnapért! Társadalmi Alapítvány munkáját, hogy tovább működtethessük az Életigenlők rákellenes médiaportált, kiadhassuk az Életigenlők magazint, szűréseket, egészségfesztivált, konferenciákat szervezhessünk, onko-segítő telefonos tanácsadással segíthessünk! A rák ellen… Alapítványról a rakellen.hu weboldalon találsz bővebb információkat, pénzbeli támogatás a 11713005-20034986-00000000 számlaszámon, 1%-os rendelkezés május 20-ig a 19009557-2-43 adószámmal lehetséges. Köszönjük!
