Interjú Halász Alexandra feng-shui szakértővel
A komfortzóna elhagyását sokan úgy képzelik, hogy azt jelenti, hogy égő helikopterekből kell kiugrani ejtőernyővel, vagy pesti titkárnőből karibi táncosnővé kell átvedleni… nem, többnyire ennél sokkal kisebb dolgokról van szó.
Ezzel a szóval talán ember nincs, aki ne találkozott volna, használjuk nagy lelkesen. Mondhatjuk boldog boldogtalan ebben a „teendőben” keresi a boldogulását. Ha ebből a komfortzónából kilép, akkor aztán minden megváltozik… Mikor, miért, hogyan tegyük a megszokásainkból való elmozdulást egy másik megszokásba… erről kérdeztük Halász Alexandrát, a közkedvelt feng-shui szakértőt.
Mi ez a komfortzóna egész pontosan? Mettől-meddig tart?
A komfortzóna kifejezés, ha szó szerint lefordítjuk, a kényelem terét jelenti. Ez a kényelem lehet testi – egy jól fűtött vagy légkondicionált lakásban, jóllakottan, kényelmes bútorok között általában jól érezzük magunkat. De lehet érzelmi kényelem is, és a komfortzóna kifejezést többnyire az érzelmekkel kapcsolatban szokás használni. Vagyis, az érzelmileg kényelmes tér az, ahol az ember biztos lehet benne, hogy nem fogják bántani (vagy ha mégis, akkor meg tudja magát védeni), nem fogják kicsúfolni, lekicsinyelni, megfélemlíteni, megszégyeníteni… szóval, ahol érzelmileg biztonságban lehetünk, nem sebeznek meg. Így a komfortzónánkat jelentheti a baráti társaságunkkal, családunkkal való közös program is. Érdemes lehet megemlíteni, hogy szellemi komfortzóna is létezik: bizonyos gondolatok megszokottak, kényelmesek a számunkra, míg mások kényelmetlenek. Sok ember messzire kerüli a kényelmetlen, szokatlan gondolatokat még akkor is, amikor tudja, hogy régi, kényelmes gondolkodásmódja vitte bele abba a csapdába, ahol éppen van. Megszokott, bár sokszor téves hitrendszereinkhez talán még inkább szoktunk ragaszkodni, mint az érzelmi vagy a testi kényelmünkhöz!
A komfortzóna széle felé haladva, más szóval épp elhagyva a megszokottat egyre kényelmetlenebbül érezzük magunkat. Nem ritka, hogy ez egészen a pánikig fokozódik (pánikzóna). Például, ha valaki a lakásában, az ablak szélén meglát egy pókot, lehet, hogy csak kicsit meghökken, de szól a szomszédnak, hogy az tegye ki a nyolclábú vendég szűrét… egy fokkal nehezebb ügy, ha a szomszéd nincs otthon… és mi történik, ha az ízeltlábú fenevad ijedtében szaladni kezd mind a nyolc szőrös lábán, esetleg egyenesen mifelénk? Ilyen könnyű eljutni a pánikzónáig, főleg, ha valakinek eleve van egy alap félelme valamitől. (Miközben mások esetleg óriás tarantellákat tartanak otthon terráriumban, és a karjukon sétáltatják őket.)
Mindenkinek vannak ilyen alap félelmei! Ki a tűztől, ki a bogaraktól, ki a nyilvánosság előtti beszédtől, ki az autóvezetéstől, ki a kígyóktól fél, ez – ha nem ölt túl nagy mértéket, gondolok itt a fóbiákra – teljesen természetes. Ha valaki semmitől sem fél, semmi sem tudná a pánikzónáig kergetni, az gyanús!
Mindenkinek érdemes kilépni belőle, tényleg?
Nehéz időket élünk, épphogy – többé, kevésbé – túljutottunk a vírussal kapcsolatos félelmeken, lezárásokon, korlátozásokon, jött a háborús és gazdasági fenyegetettség. Ilyenkor az alap félelmeink, szorongásaink megnőnek, mintha a fenyegető események nagyítót tartanának eléjük. Én azt mondom, hogy a komfortzóna elhagyásához először is meg kell teremteni a komfortzónát! Akár szó szerint, otthon is lehet ez egy fotel, egy kis asztalka lámpával, egy puha pléddel, egy könyvvel és egy pohár kakaóval, és azzal a tudattal, hogy ha itt vagy, akkor senki se abajgasson.
Sok embernek ugyanis nincs is komfortzónája. Nem tudnak válaszolni arra a kérdésre, hogy mikor és hol érzik magukat jól, nyugodtan, biztonságban. Szóval ez nagyon fontos, egyfajta bázis, ahol fel tudunk töltődni, egy biztos kikötő, ahol a külvilág viharai által megcibált vitorlákat meg tudjuk varrni. Sok embernek még az otthona sem igazi otthon, mert ott is zajlik a kis házi háborúság, például egy válás kapcsán. Márpedig az otthonunk nem csatamező! Szóval először is legyen meg a komfortzóna, érezzük meg a határainkat, mert bizony ezt sem érzékelik sokan, és például elvállalnak olyasmiket, amiről már az elején lehet tudni, hogy csak a baj lesz vele (sértődés, frusztráció, kudarc, agyonfáradás stb.) Tehát jó, ha tudjuk, hol vannak a komfortzónánk határai, és hol kezdünk kényelmetlenül közel kerülni a széléhez.
Ha ez a kettő megvan, akkor érdemes elkezdeni tágítgatni komfortzónánk határait, keresni az új kihívásokat, kalandokat, bármit, ami – fizikailag, érzelmileg, szellemileg – nem megszokott a számunkra.
Miért hisszük azt, hogy ez az üdvös megoldás minden megunt helyzetben?
A „megunás” néha a legjobb motiváció a változásra, csak sokszor félreértjük. A feleségét unó férfi vagy nő elkezd kifelé kacsintgatni… a munkahelyét unó ember álláshirdetéseket böngész… pedig lehet, hogy maga az unalom a probléma, és nem az, amit ununk! Az egész változás, megújulás, unalom-mentesítés lejátszódhat a komfortzónán belül, nem kell okvetlen azt tenni – amit sokan csinálnak középkorúan, életközepi válság címén – hogy csapot-papot, családot-karriert hátrahagyva lelépnek, hiszen „unják a banánt” és így kezdik bepótolni mindazt, ami a fiatalságukból kimaradt… Nem helyes, ha a saját „önmegvalósításunk”, „komfortzóna-elhagyásunk” másoknak fájdalmat okoz! (Ahogy természetesen az sem, ha másokért lemondunk önmagunkról, mert ez a másik véglet. Az arany középút, mint mindenben, itt is a legjobb út!)
Az unalom érzése egy vészjel, oda kell figyelni rá, mert bizony megposhadhat a lélek a változatlan, nagy kényelemben, akár egy mozdulatlan tó. A komfortzóna szélének tesztelgetése jó unalom ellen, új izgalommal tölt el, és nem kell ehhez sok. Egy kedves, hetven év feletti ismerősömmel zuhogó esőben kerültem meg a Badacsonyt, és előre aggódtam, mennyit fog panaszkodni… ehhez képest csillogó szemekkel, lelkesen mondta, hogy „végre érzem, hogy élek”.
Valóban a komfortzónán kívül valami egészen más, hovatovább valami csodadolog történik velünk?
Az biztos, hogy valami egészen más fog történni – hiszen erről szól az egész! Ha mindig ugyanazt csináljuk, amit szoktunk, akkor mindig ugyanaz is fog történni velünk. És ez tényleg rém unalmas tud lenni! A komfortzóna tele van rutinokkal, amiket már odafigyelés nélkül, reflexből teszünk, „robotpilótával”. Sokkal élettelibb dolog, ha néha kivesszük a kormányt a robotpilóta kezéből, és elkezdünk valamit máshogy csinálni. Például egy másik közértbe megyünk vásárolni, másik útvonalon megyünk haza, másmilyen ételt főzünk, máshogy fésüljük a hajunkat, másmilyen ruhát veszünk fel, mint amilyet nap mint nap szoktunk.
Igen, néha ilyen apróságok igenis csoda-szerű változásokat tudnak hozni. Ami fontos, hogy ne tegyünk erőszakot saját magunkon: a változtatások apránként, fokozatosan kipróbálva nem fognak a pánikzónába kergetni, és nem fogunk önmagunkban sem csalódni, ha elmarad a várt siker (például az új, merészebb ruha nem varázsol több bókot).
Mikor és hogyan tegye az, aki valóban tudatosan elhatározza, hogy szerencsét próbál és kilép a már valóban megunt élethelyzetéből?
A komfortzóna elhagyását sokan úgy képzelik, hogy azt jelenti, hogy égő helikopterekből kell kiugrani ejtőernyővel, vagy pesti titkárnőből karibi táncosnővé kell átvedleni… nem, többnyire ennél sokkal kisebb dolgokról van szó. Fontos, hogy félelmet keltő „önmeghaladási” helyzetbe ne fogjunk egyedül. Jó, ha van ilyenkor valaki, aki bátorít, aki attól a dologtól nem fél (alkalmasint jártasabb az ilyesmiben), fogja a kezünket, akár képletesen, és nem fog kicsúfolni, ha a kísérlet nem sikerül.
A megunt élethelyzetekből nem feltétlen a kilépés a megoldás. Sokszor a helyzet igenis javítható, „a kidőlt, korhadt, öreg fa új sarjat hajt”, ahogy a kínai mondás tartja. Lehet, hogy van még benne élet, vagy fel lehet éleszteni az izgalom tüzét. Persze az is fontos, hogy ne hagyjuk ezt a bizonyos tüzet kialudni. Az új élmények lehet, hogy fizikailag szokatlanok lesznek (például egy kenutúra vagy tánctanfolyam), vagy érzelmileg kényelmetlenek (kiállni emberek elé elmondani egy köszöntőt, vagy elmenni egy szokatlanabb zenei koncertre), esetleg szellemileg kihívást jelentőek (valami új megtanulása, például idegen nyelv vagy honlapkészítés). De az biztos, hogy ezektől az élményektől, tapasztalatoktól gazdagabbak leszünk, mintha csak ülnénk a megszokott világunk hínáros tavában.
Apropó, hínáros tó. Emlékszem, pár évvel ezelőtt békamentésben segédkeztem. Volt ott egy anyuka, akit a kisgyereke „rángatott el” erre a programra, és miközben a kiskölyök lelkesen szedte a békákat a földbe ásott vödrökből, az anyukája oda se mert nézni. Sikerült rávennem, hogy először ujja hegyével érintsen meg, aztán vegyen kézbe egy békát, persze a másik kezével letakarva, nehogy ráugorjon. (Sokan nem is a békától-póktól stb. félnek, hanem a „rámugrástól”). Mondtam, hogy hangolódjon rá a kis lényre a tenyerén… és ahogy behunyt szemmel tartotta a kis békát, egyszercsak valósággal felolvadtak, ellágyultak a vonásai, és azt mondta: „nahát… érzem, ahogy dobog a szíve! Hiszen ez él!” És óvatosan levette a kezét a béka fölül, és érezte azt is, ahogy a tenyerén ülő kis állat megnyugszik… És ezzel a „béka” a pánikzóna határáról bekerült számára a komfortzónán belülre. A kisfiú pedig nagyon büszke volt az anyukájára, hogy az meg merte fogni a békát!
Vajda Márta
*** *** *** ***
Ha tetszett a cikk, kérjük támogasd A rák ellen, az emberért, a holnapért! Társadalmi Alapítvány munkáját, hogy tovább működtethessük az Életigenlők rákellenes médiaportált, kiadhassuk az Életigenlők magazint, rákszűréseket szervezhessünk, onko-segítő telefonos tanácsadással segíthessünk! A rák ellen… Alapítványról a rakellen.hu weboldalon találsz bővebb információkat, pénzbeli támogatás a 11713005-20034986-00000000 számlaszámon, 1%-os rendelkezés május 20-ig a 19009557-2-43 adószámmal lehetséges. Köszönjük!
