„..nem lényeges, hogy történelmi regényeim nyelve valóban Árpád-kori nyelv-e. Az Árpád-kor nyelve feltámadhatatlan, de a lelke feltámasztható, éspedig a Dráva menti magyar nép élő, ható, halálomig a fülemben muzsikáló nyelvéből.” (Kodolányi János)

Százhúsz éve született, ötven éve halt meg Kodolányi János, Kossuth-díjas magyar író, újságíró, a népi írók kiemelkedő képviselője, a  20. századi magyar irodalom egyik legjelentősebb regényírója (akárcsak barátja, Németh László). Világirodalmi rangú epikus, akit bátran titulálhatunk a magyar Mika Waltarinak akár J. R. R. Tolkiennek, sőt Thomas Mann-nak. Ezért most nagyjaink között az ő alakját idézzük föl.

Máig méltatlanul mellőzött író, mégis „a nagy triász” tagja

Könyvei évek óta több kiadásban és nagy példányszámban jelennek meg, szerepe ezzel együtt is bizonyos kánonalkotók közt vitatott. A mai irodalmi- és közéletben illetve közoktatásban jelentőségéhez képest méltatlanul kevéssé (el)ismert író. Önjelölt kánoncsinálói, úgynevezett nyugat – és haladás-imádó körökben szokás fontoskodni, kelletlenkedni azon, hogy nincsen igazán nagy magyar regény, pedig lehet, hogy az illetékesek eddig nem a megfelelő helyeken keresték. Kodolányi életműve a magyar irodalom megkerülhetetlen teljesítménye – akkor is, ha egy-két fontos irodalomtörténeti munkából a fentebb ismertetett okok miatt egyszerűen kifelejtették.

Nagy történelmi regényeit utoljára a Szent István Társulat kezdte kiadni a kétezres évek elején. A „magyarságfogyás”, a közélet demográfiai vitái miatt egészen időszerű Földindulás című, az ormánsági egykézésről szóló színdarabját legutóbb pár éve, a fővárosi Újszínházban játszották – a többi magyar színház vélhetően nem tartja elég fajsúlyosnak a kérdést.

Az irodalmi- és közélet más berkeiben és a szélesebb közönség körében ugyanakkor évtizedek óta töretlenül népszerű, sőt újabban Várkonyi Nándorral és Hamvas Bélával együtt – elsősorban Jókai Anna elnevezése nyomán – „a nagy triász” néven emlegetve, mint „szellemi iránytű”, meghatározó jelentőséggel bír.

Tehetségét nemcsak barátai, hanem ellenfelei is elismerték

Munkássága valamennyi irodalmi műformára és műnemre kiterjedt (lírai vers, dráma, próza, ezen belül novella és regény, továbbá esszé). Életének inkább késői szakaszában regényíróként nemcsak a magyar, hanem a világirodalom nagyjai sorába is beírta magát, műveit több nyelvre is lefordították. Elsősorban az  ószövetségi kijelentés Mózes  (Égő csipkebokor) a mezopotámiai mitológiaUtnapistim (Vízöntő) és Gilgames (Új ég, új föld) történetét, illetve a tatárjárást (Boldog Margit; Julianus barát; A vas fiai) feldolgozó regényeit.

Életművéből kitűnik nemcsak a globális (világpolitikai, irodalomelméleti), hanem a lokális („helyi érdekű”, nemzeti, regionális, szervezési és gyakorlati) problémák iránti érzékenysége; ami a puszta szavakon túl (számtalan folyóiratban publikált) tettekben is megnyilvánult (például a magyar írók önsegélyező szervezete, az Írók Gazdasági Egyesülete, az IGE szervezői közé tartozott). Emiatt nehéz is lenne a mai politikai szakfogalmak közé beskatulyázni: a magyarság mint nemzet sorsa iránt érzett aggódás, a világpolitikai helyzet mérlegelése a (radikális) jobb -, a szociális problémák iránti érzékenység pedig a (radikális) baloldalra is el-elsodorták. Tehetségét nemcsak barátai, munkatársai, hanem „nehéz”, konfrontatív, hevesen vitázó természete miatt időlegesen vagy véglegesen szerzett politikai és irodalmi ellenfelei többsége, mint például Babits Mihály, Fábry Zoltán is elismerte.

Sem nem úri, sem nem népi, nem nagyon sánta, de mégis sánta

Telkiben született 1899. március 13-án kisnemesi-polgári családban, ugyanolyan közel a néphez, mint az úri világhoz, de egyforma távol is a néptől és az úri világtól. A szülők válása után a gyerekek az erdészként dolgozó apával éltek Pécsváradon, majd Vajszlón. A középiskolát Pécsett és Székesfehérváron végezte, nehezen tanult. Ifjúkorát családi tragédiák mérgezték, s eleve rossz életérzését világéletében fokozta (talán elő is készítette), hogy enyhén nyomorék volt: nem nagyon púpos, de mégis púpos; nem nagyon sánta, de mégis sánta, tehát felettébb előnytelen megjelenésű. Achilles-ín-zsugorodása miatt sokat betegeskedett, de verseket írt, önképzőköri tag volt, és a Diák-toll című lap szerkesztője. 1915 és 1921 között három verseskötete is megjelent, ám ezeket később megtagadta.

Süllyedő világ

Ebben a kicsi, kicsit fogyatékkal élő emberben egy daliás óriásnak a lelke élt, hatott és tündökölt, ez a sehová se tartozó félig úr szeretett volna azonosulni a néppel, amelynek tudományos alapossággal tanulmányozta a problémáit. Életkörülményei úgy hozták, hogy egy olyan vidéken – az Ormánságban – ismerte meg tüzetesen a falusi élet gondjait, ahol egyrészt még nagymértékben fennállottak a félfeudális gazdasági-társadalmi viszonyok, ahol nagyon sok ősi hagyomány még elevenen élt, – ez a két dolog nem jelent okvetlenül negatívumot – ahol talán a legjobban ritkította a lakosságot az egyke, ez már negatívum. Summa summárum, itt tehát az ősi magyar hiedelmek világában, kvázi elnémetesedés küszöbén, nagybirtokosi rendszerben, gyermektelenséggel pusztította magát a falu. Ezt a tragédiát látta, –  értve ezalatt főként a nemzetfogyást: az elnémetesedést és az egykét,- ennek orvoslási módjait kereste.

Életének első húsz évéről, a nyomasztó családi környezetről, a gyermeki magányról, a szeretetéhségéről az 1940-ben megjelent Süllyedő világ című regényében rajzolt hiteles képet. 1921-ben megnősült, Budapestre költözött. Négytagúvá bővülő családjával nagy nyomorban éltek, sokszor csak baráti segítséggel tudták fenntartani magukat.

Egy csapásra ismert íróvá és Móricz barátjává vált

A húszas évek közepén jelentek meg első, a naturalizmus stílusjegyeit magukon viselő regényei (Szép Zsuzska, Börtön, József, az ács), amelyekben az ormánsági élet nyomorúságát, a középosztály pusztulását ábrázolta. 1932-ben részt vett az Írók Gazdasági Egyesületének megszervezésében, később az IGE társelnöke is volt. Ettől az időtől kezdve tagja volt a népi írók mozgalmának, a Válasz és a Magyarország című lap munkatársai közé tartozott. 1922-ben a Nyugat közölte Móricznak dedikált Sötétség című novelláját, ezzel egy csapásra ismert íróvá és Móricz Zsigmond barátjává vált.

Babits közreműködésével Baumgarten-díjat kap

1936-38-ban több ízben is ellátogatott Finnországba, élményeit A csend országa és a Suomi titka című naplószerű műveiben örökítette meg. 1939-ben két drámáját (Földindulás, Végrendelet) is bemutatta a Belvárosi Színház. 1937-ben régi irodalmi ellenfele, Babits Mihály közreműködésével Baumgarten-díjat kapott.

Történelmi regények

.A harmincas évek közepétől érdeklődése a társadalmi kérdésektől a magyar középkor világa felé fordult, egymás után jelentek meg a tatárjárás korában játszódó, archaikus nyelvi elemekkel átszőtt regényei (A vas fiai, Boldog Margit, Julianus barát).

„– A velág szélén nincs sömmi – intette le egy kis zömök zsurmó fiú, s hevesen legyintett. Kis fekete szeme nevetősen villogott homlokába hulló sötétbarna haja alól. – Tengörök vagynak, s a tengörökben sárkányok és röttentő kélgyók sürögnek. Én tudom. Apám mondá. – Hát ű meg honnan tudhatnája? Vala tám ott?” – íme egy kis párbeszédfoszlány a Julianus barát (1938) című regényéből. Kodolányi világteremtő képessége, ősi erejű nyelvi készlete páratlan – a kritikusok ez utóbbiért, a nyelvi archaizálásért többször elmarasztalták, ám, mint mondta: „nem lényeges, hogy történelmi regényeim nyelve valóban Árpád-kori nyelv-e. Az Árpád-kor nyelve feltámadhatatlan, de a lelke feltámasztható, éspedig a Dráva menti magyar nép élő, ható, halálomig a fülemben muzsikáló nyelvéből.”

Azért éppen abból a nyelvjárásból, mert bár az író 1899. március 13-án született Telkiben, de édesapja munkája révén , – mint korább írtuk is volt – Pécsváradra, majd Vajszlóra, az „Ormánság fővárosába” került. A középkori magyar nyelvet az ormánsági magyarság tájnyelvéből alkotta meg, első írásaiban pedig az ormánsági parasztság sorsával foglalkozott, és mivel aggódott a magyar népesség fogyása miatt, több novellát és színdarabot is szentelt ennek a kérdésnek, hiszen a népi írók közé tartozott.

A harmincas évek végére egyre inkább a nacionalista mozgalmakhoz sodródott, cikkeket írt a Turul Bajtársi Szövetség lapjába, amelynek 1939-40 között főszerkesztője is volt. 1941-től a pécsi Janus Pannonius Irodalmi Társaság társelnöke, a Sorsunk munkatársa volt. Emese álma címmel trilógiát tervezett a magyar honfoglalás koráról, melynek két kötete Pogány tüzek címmel meg is jelent

1943-ban a szárszói konferencia bevezető előadását ő tartotta, de ekkor már fokozatosan eltávolodott a népi íróktól, a nacionalista mozgalmaktól, érdeklődése az őstörténet, a bibliai történetek, az örök és közös emberi sors felé fordult

Bibliai, őstörténeti regények

A hallgatás éveiben megtanult héberül, eredetiben olvasta a klasszikus zsidó irodalmat. Bibliai és mitológiai témájú regényeket írt, köztük Thomas Mann József és testvéreihez mérhető regényei; az Égő csipkebokor, mely Mózesről szól és az Én vagyok, amely Jézus és Júdás kapcsolatát tárja az olvasók szeme elé. A Vízözönt csak „meseregénynek” aposztrofálva engedte megjelenni a kommunista kultúrpolitika, ám az már elkerülte a figyelmüket, hogy a világ végét okozó, vészesen közeledő égitest bizony vörös színű, és nem véletlenül: „Amikor Samas kilépett a Világ Kapuján, s a gyors sötétség rászakadt a városra, az Égi Gyík nyomban megmutatkozott, mégpedig majdnem a Zeniten. Uralkodott a szikrázó csillagok között. Fénye rőtvörös volt, mint a pislákoló parázs.” A vízözön metaforája ugyanis a világháborút, a kommunista berendezkedést és az azt követő megtorlásokat is jelképezte, regényének lebilincselő története J. R. R. Tolkien fantáziavilágával egyenrangú alkotássá teszi a művét, sőt…

Utolsó  idők

A kommunista diktatúra ugyanis valóban elhozta a világ végét, Kodolányi Jánosnak személyesen is, hiszen 1949 és 1955 között írásai nem jelenhettek meg. annak rendje és módja szerint indexre tették. Mindezt még fűszerezte, hogy magát nyíltan kereszténynek vallotta. Ideje jó részét balatonakarattyai házában töltötte. Mivel nem publikálhatott, inkább levelezett, többek között Várkonyi Nándorral és Szabó István íróval. Levelezésének zöme máig kiadatlan.

1955-ben Éltek, ahogy tudtak című novelláskötetével tért vissza az irodalmi életbe, tagja lett az Írószövetségnek is.

Az ötvenes évek végétől egészsége egyre jobban megromlott, szívbetegsége mellett cukorbetegsége is súlyosbodott. Utolsó éveiben önéletrajzi írásait rendezte sajtó alá, 1968-ban megjelent Visszapillantó tükör című művében a Süllyedő világban elkezdett emlékezéseit folytatta. 1967-ben a Finn Köztársaság a Finn Oroszlánrend lovagkeresztjével tüntette ki.

Budapesten hunyt el 1969. augusztus 10-én, temetésén, a Farkasréti temetőben Veres Péter búcsúztatta. A Kossuth-díjat posztumusz kapta meg 1990-ben.

Hadd fogalmazzuk meg most a végén életigenlését Hegedűs Géza szép szavaival:

„Ezekben az ókori mítoszokban felismerte a nagy emberi mondanivalók örökké megújítható kifejezési lehetőségét. A mondák szinte képletszerűen fogalmazzák meg az emberi helyzeteket. És úgy látszik, Kodolányi útja éppen afelé vezetett, hogy az esetlegestől az egyre általánosabb érvényű felé haladjon. A húszas években naturalista volt, aki a körülötte tapasztalható kegyetlen világ részleteit ragadta meg. A harmincas években javarészt történelmi regényeket írt, amelyekben általánosabb érvényű emberi magatartásformákat fejezett ki. A negyvenes években eltévedt a politika útvesztőjében, de amikor súlyos öngyötrések árán újra magára talált, az ötvenes években eljutott a legáltalánosabbhoz, a szinte képletszerűhöz, a mondához. De remekművet tudott írni mind a három korszakában.”

Batári Gábor

eletigenlok.hu

Hasonló cikkek