interjú Dr. Buda Lászlóval, a SzomatoDráma és az Ultrarövid Terápia módszerek megalkotójával
A 21. századi ember „túltájékozott”, sok információhoz hozzáfér, de mégis egyre stresszesebb, frusztráltabb, mondhatni betegebb életet él. A problémákat elméletben oldja meg, a gyakorlatban nem tudja „kikezelni” magát, mert bizony ahhoz tudatos elhatározásra és elkötelezett munkára van szükség, ami tovább tart, mint bólogatva elolvasni egy-egy népszerű-tudományos műfajban megírt cikket.
A daganatos megbetegedések gyógyításában egyre inkább elterjed az onkológusok által is elismert onkopszichológia, amelynek keretében számos, a pszichológiában ismert módszer kerül alkalmazásra. Köztük vannak pszichodráma-csoportozások, egyéni pszicho-onkológiai foglalkozások, amiben a lélek nyelvét, üzenetét a testi tünetekre vetítik és a vizualizálást felhasználva gyógyítanak. Az utóbbi években az önismereti-pszichológiai lehetőségek között megjelent két új, korszerű és hatékony módszer: a SzomatoDráma, és az Ultrarövid Terápia. Mindkettő rövid idő alatt ismertté vált. E módszerek megalkotója, Dr. Buda László pszichiáter, pszichoterapeuta adott interjút lapunknak. Önismeretről, testünk-lelkünk gyógyításáról beszélgettünk.
Doktor úr, először meséljen egy kicsit arról, hogy hogyan lett Önből pszichiáter? Miért ezt a szakmát választotta?
Fura hangulatú szakma a pszichiáteré. Sokak fejében él egy elképzelés, hogy a pszichiáterrel „valami nem stimmel”, vagy hogy aki „normális” orvosként nem találja meg a helyét, abból lesz a pszichiáter. És valamelyest talán igaz is ez a feltételezés… Úgy vettem észre, legjobb kollégáim egytől egyig furcsák, nem teljesen „normálisak”, nem állnak be a birkanyájba, szüntelen keresik az igazságot, folyamatosan kockáztatnak és fejlődnek, nehéz őket kiismerni, könnyű őket „bolondnak” minősíteni.
Nekem is volt bőven gondom a pályaválasztással, nem volt ez egy sima út… Emlékszem, gimnáziumban kaptam egy kitüntetést, aminek szívből örültem. Az állt rajta: „Kiváló tanuló – sokoldalú ember”. Úgy éreztem akkor, kiskamaszként, hogy a legjobb dicséretet kaptam ezzel. Büszke voltam saját sokszínűségemre. A szemem előtt lebegett a cserkész irányelv: „Mindenből valamit, valamiből mindent”. Csak azt nem tudtam, mi lesz az a valami, amiben „mindent” megtanulhatok, elérhetek. Gimnazistaként nem voltak még konkrét terveim a jövőmmel kapcsolatban. Ment a matek, de szerettem az irodalmat is. Elég jó kézügyességgel bírtam (mai napig közel áll hozzám a festészet, a barkácsolás, sőt egy időben még cipészkedtem is), művészi és a manualitást igénylő szakmák felé is kacsingattam.
De mivel édesanyám az egészségügyben dolgozott, és akkoriban az orvosi pálya presztízse az egekben volt (nem úgy, mint ma), egyszerre csak magától értetődővé lett, hogy az orvosi pályát választom. Drága szüleim – akik immáron 56 (!) éve házasok – nagyon örültek az elhatározásomnak. Viszont, ahogy teltek az egyetemi éveim, egyre inkább úgy éreztem, hogy a tanulmányaimból, sőt az egész modern kori gyógyászatból valahogy kimaradt az egész emberre való rátekintés. Csalódottság lett rajtam úrrá, mert nem kaptam választ azokra az alapvető kérdéseimre, hogy mitől betegszik meg az ember és mitől gyógyul meg? Túlhangsúlyozottnak találtam az orvostudományban a fizikai test diagnosztikáját, miközben folyamatosan hiányoltam a lelki tényezők feltárását. Ez a feszítő ellentmondás a gyakorlatban egyfajta korai kiégéshez vezetett nálam. Kínlódtam az egyetemen, a pályaelhagyást fontolgattam. Kerestem a kiutat. Aztán egyszer csak ott volt a pszichológia és a pszichiátria, ahol végre levegőhöz jutottam, távlatokat láttam. Eldöntöttem, hogy ebbe az irányba fogok elindulni, és ezt azóta is életem egyik legjobb döntésének tartom…
Így lett pszichiáter és pszichoterapeuta. Olyan lélekgyógyász, akiről tudni lehet, hogy rendkívül eredményorientált…
Szeretem a szakmámat, de nem vagyok híve a végtelenbe nyúló lelkizésnek. Természetesen megvan a helye a hosszú, akár évekig tartó, beszélgetős terápiáknak, de a saját tapasztalataim arra mutattak, hogy sokszor hasznosabb a rövid, célirányos, intenzív, hatékony munka. Személyesen is ez a hozzáállás felel meg leginkább a habitusomnak: „Lássuk mi a helyzet, értsük meg a „probléma” okát és a célját, aztán haladjunk a megoldás felé.”
Ez a hatékonyság-keresés vezette a saját módszerei megalkotása felé?
Részben igen. Sok időt töltöttem különböző terápiás módszerek tanulmányozásával, gyakorlásával. Kerestem azt az egyet, amiben minden megvan, ami szükséges és nincs benne semmi, ami felesleges. Nem találtam. Idővel aztán rájöttem: „ha ilyen finnyás vagyok, főzzek magamnak”… Figyeltem magam és arra jutottam: az egyszerűségben, a gyorsaságban, a hatékonyságban, az érzelmi mélységben, a rejtett összefüggések feltárásában találom meg leginkább, ami érdekel.
És gondolom, itt jött a SzomatoDráma…
Igen, pontosan. A SzomatoDráma nagyjából 13 éve kelt életre. Eleinte sokat változott, alakult, mintha maga is egy élőlény lenne. Mostanra nagyjából elnyerte végleges formáját, de persze a mai napig folyamatosan érik, csiszolódik, tisztul. Sok ezer ember próbálta már ki, és – nagy örömömre – rengeteg pozitív visszajelzés érkezett hozzám az évek során.
Akkor mesélne arról, hogy mi is az a SzomatoDráma?
A SzomatoDráma egy önismereti-öngyógyító módszer, melynek legfőbb jellemzői az egyszerűség, a játékosság, a természetesség, az érzelemgazdagság és a hatékonyság. A módszer elnevezésében a „szomato” utal arra, hogy – ha csak lehet – testi érzetekből, jelekből, tünetekből, elképzelésekből indul a Gyógyító Játék (röviden csak így hívjuk: a Játék), és a folyamat során végig kiemelt jelentősége van a fizikai kontaktusnak, érintkezésnek, akár az ölelésnek. A „dráma” szó a játékosságra, a cselekvés-orientáltságra, az érzelmi katarzis hangsúlyos voltára és a „színpadi” megjelenítésre utal. Nálunk például egy kb. 2 méter átmérőjű kerek szőnyeg a játéktér, ahol a belső világunk szereplői „megelevenedhetnek”.
Gondolom, ez nem hasonlít egy hagyományos egészségügyi kezelésre…
A SzomatoDráma nyilvánvalóan nem orvosi jellegű beavatkozás. Nem támaszkodunk anatómiai és élettani ismeretekre, mellőzzük az orvosi jellegű diagnózisok használatát. Tiszteletben tartjuk a jelenlegi egészségügyi rendszer paradigmáját, nem vitatkozni vagy meggyőzni akarunk, nem beszélünk le senkit az orvosi kezelés igénybevételéről, nem alá-fölé rendeltségben gondolkodunk. Egy másik lehetséges és járható utat szeretnénk mutatni, és ezen az úton egymást elkísérni. És hiszünk benne, hogy ez – a maga helyén és idejében – a legjobb választás lehet.
Mi a célja egy ilyen Gyógyító Játéknak?
A Játék közvetlen célja nem a fizikai tünetek kezelése, nem a lelki problémák megoldása, sem pedig a „gyógyítás”, hanem elsősorban a kísérletezés, a mélyebb testi-lelki összefüggésrendszerek felfedezése, a saját testünkkel kapcsolatos elidegenedés feloldása, az önelfogadás és önszeretet átélése, a természetes öngyógyító folyamatok akadályainak felszámolása, a saját egészségünkért érzett felelősség elmélyítése, érzelmi és kapcsolati világunk harmonizálása. A tünetek enyhülése vagy megszűnése, a betegségek gyógyulása egyfajta természetes következmény, melynek valószínűségét nehéz egyértelműen megjósolni.
Hogy kell egy ilyen Játékot elképzelni?
A SzomatoDráma egy kis létszámú (4-6 fős) csoportban, egy képzett, gyakorlott vezető segítségével lebonyolított folyamat. A Játéknak mindig van egy főszereplője, akinek a témájával játszunk, és 2-4 további résztvevője, akik felvállalnak és intuitíven megjelenítenek olyan, rájuk vetített szerepeket, mint pl. a főszereplő szervei, tünetei, érzései, hozzátartozói, stb.
Gondolom, innentől nem lenne egyszerű elmagyarázni, mi is történik…
Igen, itt most részletezhetném, hogy technikailag hogy néz ki egy ilyen folyamat, de az az igazság, hogy a lényeget akkor értjük meg, ha csináljuk, ha átéljük. Ahhoz, hogy valaki egy ilyen Játékban részt vegyen, szükséges a megfelelő bemelegítés, a játszótársakkal való kapcsolat megalapozása, a bizalom és biztonságérzet elmélyülése és a saját testünkkel való párbeszéd minimális szintű „beüzemelése”. Ezért azt szoktam javasolni, hogy aki érzi magában a hívást, hogy kipróbálja a módszert, szánjon rá egy napot, és látogasson el hozzánk egy ún. SzomatoDráma Napra. Sokszor egyetlen ilyen program elég ahhoz, hogy betegségeink rejtett, lelki összefüggései feltáruljanak és egy használható iránytűt kapjunk saját gyógyulásunkhoz.
Beszélhetünk egy kicsit a másik módszeréről is? Mikor és hogyan jött létre az Ultrarövid Terápia?
Ami a SzomatoDráma egyik előnye – vagyis, hogy 3-5 személy érzelmi és intuitív kapacitását vehetjük igénybe egy-egy tünet, panasz, betegség mélyebb megértéséhez és feldolgozásához – az az egyik hátránya is, hiszen nem mindig áll rendelkezésre ennyi ember. Így aztán elkezdtem keresni az egyéni konzultációs keretek között történő felhasználás lehetőségeit. Az évek során kiderült, hogy a módszertan rugalmas átalakításával, a bejáratott eszközök módosításával és új technikák kifejlesztésével a SzomatoDráma remekül használható kétszemélyes helyzetekben is.
Nagyjából 2016-ra aztán eljutottunk a SzomatoDráma eszköztárának egyéni konzultációs felhasználásától egy önálló módszer, az Ultrarövid Terápia körvonalazódásáig, majd kikristályosodásáig. 2017-ben tartottam az első szakmai bemutató tanfolyamot ezen a néven, és azóta több száz segítő hivatást végző szakember ismerte meg és tesztelte a gyakorlatban. Az eredmények lelkesítőek, legtöbben azt jelezték vissza, hogy a módszer alkalmazása bámulatos mértékben gyorsítja, mélyíti és teszi hatékonyabbá a konzultációs folyamatokat.
Szokott daganatos betegeket is fogadni?
Természetesen. Gyakori jelenség, hogy egy súlyos betegség felbukkanása fordít minket önmagunk felé és terel – szinte kényszerít – az önismereti útra. Már maga a kórisme is egy erőteljes behatás: ha rosszindulatú tumorral diagnosztizálnak, az életünk egy csapásra megváltozik. Olyan félelmek és szorongások ébredhetnek bennünk, amelyekkel azelőtt soha nem kellett szembenéznünk. Előfordulhat, hogy a betegség címkéje nagyobb lelki megterhelést jelent onnantól, mint maga a fizikai állapot. És ez a személyes válsághelyzet, ez a mély elbizonytalanodás valójában egy jó alap ahhoz, hogy újragondoljuk az életünket…
Ön szerint mi okozza a daganatos betegségeket? Mindig lelki ok van a háttérben?
Ha a felnőttkori rosszindulatú daganatot úgy tekintjük, mint a test üzenetét, látni fogjuk, hogy bizonyos szabályszerűségek ugyanúgy érvényesek lesznek a rá, mint a legtöbb más kórra. Oka van (a múltban) és célja van (a jövőben), mint mindennek, ami manifesztálódik. Mindkét aspektust hasznos feltárni, mielőtt bármilyen kezelésben gondolkodunk. Az okok felderítésében segítségünkre lehet az a koncepció, amit „WiFi modellnek” neveztem el. Egyszerű és remekül használható térképként szolgál az Ultrarövid Terápiában, melynek során egyetlen ülés alatt igyekszünk a tünetek üzenetét megérteni és a gyógyulás irányába elmozdulni.
Segítene megérteni ezt a bizonyos WiFi-modellt?
A „WiFi modell” értelmében először a tüneti szintet járjuk körül alaposan. Fontos megkülönböztetni: mit üzen maga a test és mit üzennek a vizsgálatok, az orvosok, a kezelések.
A modell második része a kiváltó tényezőket tartalmazza. Itt arra a kérdésre keressük a választ, hogy vajon mi válthatta ki a testi-lelki egyensúly ilyen mérvű megbillenését. Ezek a tényezők a betegség kezdetét megelőző időszakban (napok-hetek-hónapok-évek) keresendők, és általában kapcsolati-érzelmi természetűek, legtöbb esetben valamilyen feldolgozatlan konfliktus(sorozat)hoz köthetők.
A harmadik réteg tartalmazza mindazt, amit valódi okként kezelünk az ultrarövid terápiás megközelítésben. Arra keressük a választ, mi tette fogékonnyá és különösen érzékennyé kliensünket arra a helyzetre, amit kiváltó tényező(k)ként azonosítottunk. Ezen az úton visszafelé haladva az időben, elsősorban korai kapcsolati mintázatokhoz, öntudatlanul működtetett sémákhoz jutunk.
A WiFi modell magját az a szimbolikus forrás jelenti, amely mindezen jeleket „sugározza”, és egyben ki is jelöli azt a „medret”, amit adottságainkként, lehetőségeinkként, határainkként, sorsunkként észlelünk a mindennapokban. Arra a kérdésre ad választ – már ha sikerül ezt a magot valahogy szóra bírni – hogy mit tartalmaz az az életterv, amely élményeink, megtapasztalásaink, lelki fejlődési folyamataink mögöttes szervezőelve. Sokan ezt egy spirituális és/vagy reinkarnációs megközelítésben tudják leginkább értelmezni.
Ez már a transzcendens dimenzió, ha jól értem…
Pontosan. Ez a dimenzió általában közvetlenül nem kerül az Ultrarövid Terápia fókuszába, mert az a tapasztalatunk, hogy a betegségek mozgatórugóinak megértéséhez nincs szükség spirituális kapaszkodókra. A kliens életének belátható, elmesélhető élményanyaga elég szokott lenni, és – megfelelő történetkezelési technikával – ennek kibontása és modellezése többnyire belefér egy órányi beszélgetés kereteibe.
Mit kezd azzal, ami kiderül? Hogyan mozdítja elő mindez a beteg gyógyulását?
A másfél-két órás konzultáció második felében arra fókuszálunk, hogy kliensünk – a lehetőségeihez mérten – újraírja ezeket a megbetegítő mintázatokat. Itt már nem a konzulenssel beszélget, hanem azokkal a – képzeletben odahívott – szereplőkkel, akik ebben a korai tanulásban érintettek. Leggyakrabban szülők, gondviselők és a kliens hajdani énállapotai („belső gyermekek”) érkeznek a „fogadóórára”.
Akkor valójában az öngyógyítás akadályainak elhárításán dolgoznak, igaz?
Így van. A konzulens legnagyobb kihívása az lesz, hogy a rövid időkeretben a legmélyebb, leghatékonyabb lelki újrarendeződést tudja elősegíteni annak érdekében, hogy a betegséget tápláló tendenciák átadhassák a helyüket a természetes öngyógyítás erőinek.
Összegezné röviden az olvasóknak, mi az, amit legfontosabbnak tart, ha a gyógyulás titkáról kérdezik?
A lehető legrövidebben? Mély önismeret, teljes önelfogadás, egészséges önszeretet. A testünk az otthonunk, a betegségek a tanítóink. Háború helyett békés párbeszéd. Ezek a legfontosabb „titkok” szerintem.
Engedjen meg még egy furcsa kérdést Doktor úr! Mindig is érdekelt, hogy mihez kezd egy pszichiáter, ha neki magának gondjai vannak? Mert gondolom, azért ilyesmi előfordul, jól sejtem?
Vannak idősebb, tapasztaltabb barátaim, akikhez szívesen fordulok, ha bajban érzem magam. Nagyra értékelem, amikor valaki az általa megélt élmények alapján, saját megharcolt küzdelmeiből fakadó életbölcsességére támaszkodva ad tanácsokat, nem valamilyen megtanult információhalmazzal kínál meg. Olyan emberek véleményét szívesen fogadom, akik ismernek és szeretnek annyira, hogy őszinték legyenek velem akkor is, ha az fáj nekem. Minél feljebb kerül az ember valamiféle tekintély ranglétrán, annál fontosabb lesz, hogy legyen egy-két olyan ember a környezetében, akivel maradéktalanul őszinte viszonyban van. El lehet szállni saját sikerünktől, nagyszerűségünktől, ha nem marad körülöttünk olyan bátor, egyenes, jószándékú barát, aki – mivel nem függ és nem tart tőlünk, viszont szeret minket – kimondja azt az igazságot is, amire nincs igényünk, de szükségünk annál inkább.
Az év legszebb ünnepköre közeledik, a csodák, a meglepetések és a meghittség ideje, hogyan készül a karácsonyra?
Az az igazság, hogy erre a kérdésre csak egy nagyon hétköznapi választ tudok adni. A karácsonyt megelőző hét kezdetéig dolgozom és élem a megszokott hétköznapokat. Csak a lelkem mélyén készülődöm, több csenddel, elmélyültebb gondolatokkal, „évadzáró” hangulatban. Aztán mindezt félreteszem, és egy hetet szánok a praktikus készülésre. Ilyenkor már teljesen átadom magam a karácsonyi lelkiállapotnak, élvezem az ajándékok, a fenyőfa és a többi díszlet előkészítését. Szívesen sétálgatok boltokban, egy-egy még hiányzó kellék beszerzése okán, nézegetve az embereket, ahogy igyekeznek, tolonganak, költenek, halmoznak, legtöbben feszülten, nyugtalanul, túlterhelten. Csendesen hálát adok, amikor úgy érzem, belül derűs tudok maradni ebben a forgatagban.
A csodavárás kérdésnél adódik egy – nekem nagyon kedves – sztorijának elmesélése, amit nyáron a Napfényes Fesztivál színpadán osztott meg a közönséggel… a történetben a lánya, a “csoda és a racionalitás”, meg egy bokorba kétszer beesett gyűrű a főszereplők… Elmeséli az Életigenlők olvasóinak?
Igen, szívesen. Ez egy emlékezetes történet számomra is. A lányaimmal a Duna parton sétálgattunk, és épp egy gazosabb, bozótosabb területen vágtunk át, amikor a nagyobbik, Adél (16) felsikoltott: „A gyűrűm!…” Valahogy leesett az ujjáról, be a gaz közepébe… Nagyon fel volt dúlva. A kedvenc gyűrűje volt, a barátjától kapta. Mindhárman lázasan kerestük. Átfésültük, letapogattuk a körzetet, amennyire tudtuk, de persze eredmény nélkül. Mikor már feladtuk a reményt, előjöttem egy ötlettel, amiben magam sem hittem igazán. Mondtam Adélnak: „Még annyit próbáljunk meg, hogy csukd be a szemed, koncentrálj a gyűrűre, próbáld elhinni, hogy megtalálod, aztán nyúlj le a fűbe érte…” Azt válaszolta: „Papa! Én nem vagyok ilyen spiri alkat!” Nevettünk egyet, aztán bátorítottam, csak csinálja, ki tudja, hátha. Megpróbált ráhangolódni a dologra, csukott szemmel lenyúlt a gazba, és… csodák csodája, beleakadt az ujja a gyűrűbe. Nem lehet leírni azt a csodálkozást és ujjongó örömet, amit mindhárman átéltünk! Hogy végre egyszer velünk is megtörtént a csoda! Hogy nem is hittünk benne igazán, és mégis összejött! Lelkendezve ugrabugráltunk, egészen addig, amíg Adél hirtelen elhallgatott és megmerevedett… „Nem hiszem el, megint elrepült valahova!”. A nagy kapálózásban újfent leugrott a gyűrű az ujjáról… Mindhárman ismét leforrázva, tanácstalanul álltunk a parton. Megint nincs gyűrű, és most már több mentőötlet sincs. Abban már egyikünk sem hitt, hogy az előző trükk másodszor is működhet… A helyzetet Adél oldotta fel: „Ha ennyire el akart veszni, akkor elengedem.” – jelentette ki. A hangjában megbékélés volt és ez mindannyiunkat megnyugtatott. Egy gyűrűvel szegényebbek, de egy csodával gazdagabbak lettünk.
Doktor úr, mi az életigenlése?
Amikor arra gondolok, hogy mit jelent teljes egészében igent mondani az életre, kedvenc regényem hőse, Sziddhárta jut eszembe, megvilágosodásának pillanatában. Így írja Hesse: „Életének ettől az órájától fogva Sziddhárta nem harcolt sorsával, és nem is szenvedett miatta. Arcán a tudás derűje virágzott, mely ellen az akarat nem berzenkedik, amely befogadta a tökéletességet, amely egyetért a történés folyamával, az élet áramával; mert megtölti a szenvedésben és örömben való osztozás, odaadón követi ezt az áramlást, s az Egységhez tartozik.”
Én személy szerint nem tartok itt, időnként berzenkedem, tiltakozom, nehezemre esik dolgokat elfogadni, de célként Sziddhárta élménye lebeg a szemem előtt. Azt már felismertem, hogy akkor tudom legteljesebben élni az életemet, ha tudatában maradok egyrészt az egyedi és megismételhetetlen létemnek (és ezt hajlandó vagyok vállalni és megmutatni), másrészt a jelentéktelenségemnek, porszem voltomnak (ez pedig alázatra int és hálával tölt el).
Arra jutottam, hogy az életigenlés és a haláligenlés kéz a kézben jár. Platon mondta tanítványainak, akik a bölcs élet kulcsáról kérdezték: „Gyakoroljatok meghalni!” Terápiás munkám és lelki életem központjában jó ideje az elengedés motívuma áll. Törekszem rá, hogy egyre kevesebb dologhoz ragaszkodjak. Igyekszem derűsen figyelni a születés és a halál, a keletkezés és elmúlás körforgását. Ez segít nekem abban, hogy a létezés jelen pillanataiban elmélyültebben, tudatosabban vegyek részt.
Vajda Márta
Fotó: Pékh Bulcsú
*** *** *** ***
Ha tetszett a cikk, kérjük támogasd A rák ellen, az emberért, a holnapért! Társadalmi Alapítvány munkáját, hogy tovább működtethessük az Életigenlők rákellenes médiaportált, kiadhassuk az Életigenlők magazint, rákszűréseket szervezhessünk, onko-segítő telefonos tanácsadással segíthessünk! A rák ellen… Alapítványról a rakellen.hu weboldalon találsz bővebb információkat, pénzbeli támogatás a 11713005-20034986-00000000 számlaszámon, 1%-os rendelkezés május 20-ig a 19009557-2-43 adószámmal lehetséges. Köszönjük!
